Némedi Csaba Puritánok-rendezésében, a librettó tartalmát mintegy kiegészítve, „színház a színházban” elemként Maria Callas szelleme is megidéződik a Müpa színpadán. Azzal a szándékkal, hogy 2017-ben, a Maria Callas-emlékévben, negyven évvel a legendás görög származású primadonna assoluta halála után is meghajoljunk művészete és művészi hagyatéka előtt.
Míg a Bellini-opera ősbemutatójának időszakában a primadonnák a szerepköri határokat figyelmen kívül hagyva gyakorlatilag a teljes operarepertoárt énekelték (lírai, drámai, koloratúr és több esetben akár mezzoszoprán vagy alt szerepeket is!), a 20. század első évtizedeiben nemcsak Elvira szerepe, hanem a belcanto-korszak legtöbb koloratúrkészséget igénylő (magas fekvésű) női főszerepe is a lírai koloratúrszopránok, sőt koloratúrszubrettek hatáskörébe került. Ez a folyamat, amely az adott szólamokat számos esetben pusztán „gégeakrobatikaként” kezelte, egészen a múlt század közepéig visszafordíthatatlannak tűnt. Maria Callas megjelenésével vette kezdetét az az új interpretációs mozgalom, amely lehetővé tette a teljes belcanto-repertoár újraélesztését és széles körű rehabilitációját. Maria Callas nemcsak visszahódította az említett repertoárt a dúsabb, volumenben, drámai (átütő)erőben és kifejezési eszközökben egyaránt gazdagabb hangok számára, hanem valódi katalizátorként azt a belcanto-reneszánsznak nevezhető folyamatot is útjára indította, amely napjainkig tart. Mindennek következtében a vokális perfekció mellett a komplex színpadi kifejezésre és szuggesztív szerepformálásra is megfelelő hangsúly került és kerül.
A Callas-féle belcanto-reformok felelőssége, súlya és árnyéka azonban sok esetben teherként nehezedik az utókor énekművészeinek vállára. Intendánsok, ügynökségek sokasága és a publikum jelentős része mindmáig lázasan keresi az „új Callast”. Pedig Maria Callas erre nem tanít bennünket. Hogy mire tanít, az kiderül az előadásból.

Rendező: Müpa