Joanne Harris az elsők között volt, vagy talán ő volt az első, aki a kilencvenes évek végén divatba hozta a gasztroregényt. Csokoládé című regénye nagy siker volt. Gyorsan meg is filmesítették. A film öt Oscar-jelölést kapott, bár a kritikusok kissé könnyen emészthetőnek tartották. A rendező, Lasse Hallström népszerű sztárokat válogatott a főszerepekre (Juliette Binoche, Johnny Depp). A történetet sem bonyolította túl. A Csokoládé kisrealista drámácska, amely lépten-nyomon átcsap mágikus realizmusba, néha egyenesen tündérmesébe. Erejét, hatását viszont leginkább annak köszönheti, hogy szereplőinek sorsa morális példázattá kerekedik. Elmélkedés hitről, erényről és bűnről, vágyról, kísértésről, emberi közelségről, türelmetlenségről és befogadásról. És a hatalomról, amely még a nyelv örömeit is uralni próbálja. És - még kimondani is rettenetes! - arról, hogy az élet jobbá tehető. Valljuk meg, 2000-ben ez nem tűnt falrengető üzenetnek, csupán szerethetőnek.
Azóta egy kicsit változott a világ. Nem biztos, hogy javára. A Csokoládé gondolatai a hittel való visszaélésről, az intoleranciáról - beleértve a vallási türelmetlenséget is - ma élesebbnek tűnnek. Más megvilágításba került az emberi közelség, az identitás, talán maga a szabadság is. Lehet, hogy most, amikor újrakóstoljuk Hallström filmjét, más lesz az illata, a bukéja. Szóval hajoljunk újra a csésze fölé, hogy megszimatoljuk, megkóstoljuk azt a bizonyos forró chilis csokoládét!

Rendező: Müpa