Vannak filmek, amelyeket lassan, óvatosan kell kóstolgatni, hogy kiadják minden ízüket, bukéjukat. A Karen Blixen regényéből készült, Oscar-díjas Babette lakomája pontosan ilyen. Babette a kommün dúlta Párizsból Dániába, Jütlandba menekül, ahol menedéket talál egy puritán lutheránus közösségben. Két idős nővérnél lesz szolgáló. És aztán valami olyasmit ad ezeknek a világtól, szenvedélyektől elzárkózó, lassan már csak a jó és rossz emlékekből élő embereknek, amitől képessé válnak másként látni önmagukat, az életet. Ilyesmire pedig a művészek képesek. De senki ne gondolja, hogy ez a film pusztán példabeszéd lenne a művészet hatalmáról. Tele van nehezen megválaszolható és mindmáig zaklató kérdésekkel, hiszen ebben a történetben a katolicizmus találkozik össze a protestantizmussal, a zajos világtól való elvonulás eszméje a nyüzsgésben való részvétel gondolatával. Az e világiság a túlvilágisággal. A szenvedélymentes élet az érzéki és érzelemmel teli élet lehetőségével. És Babette, a menekült, aki élete korábbi szakaszában kifinomult ízlésű párizsi séf volt, egy pazar lakomával érinti meg olyan emberek lelkét, akik - úgy tűnik - már végleg magukra zárták magányuk ajtaját.
Minél tovább kóstolgatjuk a Babette lakomáját, annál bonyolultabbá válik. A Gabriel Axel rendezte film ugyanis nem értelmezhető a tetszés-nemtettszés logikája mentén. És egyelőre - remélhetőleg - nem áll rendelkezésünkre olyan algoritmus, amely automatikusan kattintássá, vásárlássá, szavazattá formálna olyan furcsaságokat, mint a megbékélés, a megbocsátás, az irgalom az együttérzés. Szóval még van esélyünk, hogy beszélgessünk róla.

Rendező: Müpa