Ki gondolt már bele, hogy mi lenne, ha a táplálkozással és az ürítéssel kapcsolatos konvencióinkat és előítéleteinket hirtelen felcserélnénk egymással? Például Luis Buñuel, akitől soha nem állt távol a provokáció. Igaz, A szabadság fantomja című filmjében ez csak az egyik fejezet, de a többi sem mondható megnyugtatónak. Ez a film több szempontból is alkalmas a nyugalom megzavarására. Egyrészt azért, mert mindenki mástól eltérő módon mesél el egy történetet, és mi, nézők elszántan küzdünk, hogy követni tudjuk az újfajta mesemondást. Egyáltalán ki a főhős? Miféle álomlogika kapcsolja egymáshoz a történet szereplőit? Másrészt pedig azért, mert egy olyan világba léptet be bennünket, amely a konvencióihoz, előítéleteihez való görcsös ragaszkodás közepette lehetetlenné, tehetetlenné válik. Harmadrészt pedig azért, drága néző, mert Buñuel minket is tesztel. Hogyan folytatjuk gondolatainkban az általa elkezdett történetet? Hogyan torzítja várakozásainkat, ítéleteinket „pornográf fantáziánk”? Nem dühít-e fel bennünket ennek a kiforgatott, valóságot vesztett közegnek az impotenciája? Az, hogy az emberek elbeszélnek egymás mellett? Mit kezdünk azzal, hogy a szereplők átjárnak egymás álmaiba?
A szabadság fantomjában egy olyan világ bomlik ki, amely túszul ejtette önmagát, ezért aztán halvány esélye sincs a szabadságra. Hogy van-e ennek a gondolatnak bármiféle aktualitása? Ki tudja? Hiszen Buñuel azzal indítja legkevésbé sem realista filmjét, hogy „Minden hasonlóság élő vagy élt személyekkel pusztán a véletlen műve”.

Rendező: Müpa