„Olyasmik történnek velem, amelyekről soha nem is álmodtam volna, hogy lehetségesek”

Amikor Lakatos Mónika és zenésztársai színpadra lépnek, velük együtt mi a nézőtéren is átélhetjük a pillanat csodáját. Lehet, hogy az autentikus dalok szövegét nem értjük, mégis pontosan érezzük, miről szólnak, hiszen Mónika csodálatos hangja páratlan természetességgel adja át ősei üzenetét a ma emberének. A többek közt WOMEX-életműdíjjal és Kossuth-díjjal is kitüntetett Lakatos Mónika február 5-én a Romengo Zenekarral és rangos vendégfellépőkkel áll a közönség elé a Müpában, hogy a jubileumi koncerten közösen ünnepeljék a múltat a jelenben, egyúttal a jövőnek is megőrizzék az élő oláhcigány kultúrát. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

Hogyan készül a jubileumi koncertre?

Az a legfontosabb, hogy lelkileg is ráhangolódjunk. Még van egy kis időnk, de egyre közelebb kerülünk hozzá. A férjemmel, Rostás Mihály „Mazsival” már megbeszéltük, mikre kell figyelni, hogyan tudunk próbálni, melyek azok a dalok, amelyeken érdemes még dolgozni, kik azok a közreműködők, akikkel el tudunk képzelni egy adott számot. Mivel világzenét játszunk, minden meghívott vendégünk megtalálhatja a maga szerepét. Fontos, hogy sokszínűek legyünk: az alap mindenképpen a folk, de a teljesen autentikus dalok mellett mindent eljátszunk majd, ami a mi zenei világunkba belefér. Az biztos, hogy mindegyik arcát szeretnénk megmutatni annak, amit a 30 év alatt megéltünk. Még vannak apró részletkérdések, ezek leginkább a főpróbán, a Müpában dőlnek majd el, de minden lehetőségre próbálunk felkészülni.

© Csibi Szilvia, Müpa

Ez egyfajta mérföldkő is a pályáján: mi az, amit feltétlenül szeretne átadni a Müpa közönségének?

A hála érzését gondolom most a legfontosabbnak. Nagyon hálás vagyok például a Müpának, amiért teret adott nekünk. Nemegyszer léptünk már itt föl: különlegesen színvonalas a helyszín, épp ezért szeretnénk mi is ehhez méltó műsort adni. Valóban mérföldkőhöz érkeztünk: ha visszagondolok az elmúlt 30 évre, először is az jut eszembe, hogy meglepően gyorsan eltelt. Közben mégis annyi hihetetlen dolog történt a magánéletünkben és a munkánkban is, olyasmik, amelyekről soha nem is álmodtam volna, hogy lehetségesek. Pláne cigány előadóként, és még azon belül is nőként. Ezért is fontos a februári előadás. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életünk a férjemmel. Kezdve ott, hogy mi is együtt vagyunk 30 éve, és hogy egyáltalán megmutathatjuk a kultúránkat a színpadon. Mindazoknak hálával tartozom, akikkel a pályánkon együtt zenélhettünk. Azoknak is hálásak vagyunk, akik elfogadták a meghívásunkat, hogy velünk együtt zenéljenek, és emelik az előadásunkat a jelenlétükkel.

Önmagának is hálás?

Önmagamnak? Húha! Hát… sosem kérdezték még ezt tőlem. Önmagamnak hálás?

Minden interjúban kiemeli mások szerepét, de miként gondol önmagára ebben a folyamatban?

Zavarban vagyok ettől, mert én mindig úgy tekintettem a munkánkra, hogy mindent közösen hoztunk létre. Nem tudom önmagamat kiemelni. Én az életnek vagyok elsősorban hálás, és a férjemnek. Amit Isten adott, azért pedig Istennek. Ezek nélkül teljesen más lenne az életem. Önmagamnak? Nem tudom…

Azért is hálás lehetne magának például, mert az elmúlt 30 évben mindig megfelelt a nem mindennapi kihívásoknak, és soha nem mondta azt, hogy nincs bátorsága belevágni a következő lépésbe.

Jó, akkor azt is bevallom, hogy mindig kellett egy külső ösztönzés, hogy higgyek önmagamban. Szükségem volt a biztatásra, hogy elhiggyem, jó lesz az, amire készülünk, sikerülni fog. Azok a tapasztalatok, amiket mások által ösztönözve kaphattam, segítenek a színpadon. Azt mondják, nem látszik rajtam, de én bizony halálra idegeskedem magamat minden koncert előtt. Inkább azokra vagyok büszke, akik úgy látják: érdemes vagyok arra, hogy ott legyek, ahol, érdemes velem együtt dolgozni, és meghallgatni azt, amit csinálunk. Mások ösztönzése nélkül nem láttam volna magamban, hogy ezekre képes lehetek.

Közéjük tartozik Malgot István is?

Hogyne! Ő volt a legelső, aki ezt így látta. Nemcsak engem, hanem a férjemet is ő fedezte föl. A Holdvilág Kamaraszínházban kezdtük a pályánkat, Malgot István vette észre először, hogy az ott lévő fiatalok többre is hivatottak, és úgy gondolta, ezt másoknak is meg kell mutatni, ezért titokban benevezett bennünket a Ki mit tud?-ra. Irányt is kaptunk tőle, nem tudom, magunktól mennyire jutottunk volna. Nyilván adott volt az, amit otthonról hoztunk, de hogy ezt miként lehet megformálni, színpadképpé alakítani, azt ő látta át. Mi vagy a környezetünk nem jött volna rá, hogy a bennünk lévő tehetség ennyi emberhez elérhet.

A Müpa születésnapi hétvégéjén a Lakatos család apraja-nagyja színpadra lépett © Posztós János, Müpa

A szülők sem tudták, hogy ennyire tehetségesek?

Gyerekekként kezdtünk el zenélni, ebben a színházban volt életünk első fellépése. A családtagjaim is ott láttak legelőször énekelni. Amikor gyerekkorunkban játszottunk, arról a felnőttek nem tudtak. Sokan voltunk testvérek, unokatestvérek, elbújtunk az egyik szobában vagy egy játszótéren. Ha táncversenyt rendeztünk, kellett valami zene, és nem volt mindig magnó, úgyhogy zenéltünk is, de egyetlen felnőtt sem hallott a családomból. Az egész kerületi cigányság és rokonság ott volt a fellépésünkön, utána kérdezték apámat: „Hát így tud a lányod énekelni? Hova dugtad el idáig?” Apám pedig elmondta, hogy ő sem tudott erről.

Büszke volt utána a lányára?

Ó, hogyne! Onnantól fogva amikor az idősebbek összeültek, bevontak, maguk mellé ültettek, és kérték apámat, hadd énekeljek én is nekik. Akkor már a felnőttek is igényelték: „Jöjjön ide ez a fiatalka, és énekeljen nekünk!”

Mit érez, amikor énekel?

Koncert előtt mindig izgulok, aztán ha már elkezdjük a műsort, ezt próbálom nagyon mélyre eltemetni. Azért persze kell az adrenalin ahhoz, hogy a legjobbra törekedjek, amikor fölmegyünk a színpadra. Próbálom érzelmileg átadni magamat az éneklésnek, hogy éppen azt hallják a nézőtéren, amit az adott dallal közölni szeretnék.

Előfordult már olyan, hogy elfelejtett valamit, vagy rossz helyen lépett be?

Élő műsorban bármi megtörténhet! Az élő dolgoknak megvan ez a varázsa, pláne a cigányzenének. Van úgy, hogy abban a pillanatban történik valami a másikkal vagy akár velem, és arra tudni kell reagálni. Az érzelmi szintem nem mindig ugyanolyan. Nemcsak nekem nem, hanem senkinek, aki élő zenét játszik. Ott, abban a pillanatban egymás segítségére vagyunk, ha szükséges, és figyelünk a másikra. Ezért is fontos, hogy jól halljuk és jól lássuk egymást. Én azt szeretem, ha látom a zenészeket magam mellett. Éppen azért, mert a pillanat határoz meg minket. Nem gépek vagyunk. Ebből születik meg az élő műsorok varázsa. Nem sablonokat játszunk, minden egyes előadás más és más. Most különösen nagy a tét, ezért még sokkal nagyobb figyelemmel kell lennünk egymás iránt.