„Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit kaptam"

„Gyönyörű énekhanggal rendelkezni egy dolog. Arra is gondolnod kell, mihez akarsz kezdeni vele” – mondta Angélique Kidjo a CNN-nek adott 2018-as interjújában. És valóban. Negyvenéves pályafutása alatt Kidjo minden alkalmat megragadott arra, hogy hallassa a hangját, a szó minden értelmében. Humanitárius tevékenységéért kapott elismeréseit ugyanis legalább olyan hosszan lehetne sorolni, mint zenei díjait.

Kidjo Francia Nyugat-Afrika Dahomey tartományában (a mai Beninben) látta meg a napvilágot, és már egészen fiatal korában a művészetek vonzáskörébe került. Édesanyja színházi társulatot vezetett, a kis Angélique pedig megszámlálhatatlanul sok órát töltött a színfalak mögött, és szivacsként itta magába az őt körülvevő színes-szagos forgatagot. Itt állt először közönség elé, amikor egy darabban a hercegnő szerepét játszó kislány nem jelent meg az előadás napján. „Sosem éreztem ilyen csontig hatoló félelmet. Szerencsére elég sötét volt, az egyetlen fény rajtam volt – márpedig ha nem láttam senkit, az nekem olyan volt, mintha ott se lennének. Azt tettem, amit otthon is: énekeltem, majd lesétáltam a színpadról” – mesélte a New Yorkernek adott interjújában. A hatéves kislány beugrását álló ováció fogadta, innen pedig nem volt visszaút.

1981-ben megjelent első albuma szinte azonnal meghozta a népszerűséget, nemcsak szűkebb hazájában, de a környező területeken is. A Beninben uralkodó politikai viszonyok miatt Kidjo és testvére, Oscar csak külön engedéllyel repülhetett Párizsba, ahol mindössze egy napjuk volt felvenni a dalokat. A stúdióba érve szinte megállás nélkül dolgoztak, hogy be tudják fejezni a felvételeket, mert másnap vissza kellett utazniuk. Bár a lemez sikerének köszönhetően Kidjo Nyugat-Afrika-szerte járt koncertezni, a Beninben hatalmon lévő Kérékou diktatúrája megakadályozta abban, hogy független művészként alkosson. Alig egy évvel a debütáló lemez megjelenése után Angélique és családja nehéz lépésre szánta el magát.

Negyven éves karrierje alatt öt Grammy-díjat sepert be, a legutóbbit Mothert Nature című albumáért
© Alberto E. Rodriguez / Getty Images

A fiatal énekesnő mindössze huszonhárom éves volt, amikor az éj leple alatt, engedély nélkül elhagyta Benint. „Sosem felejtem el apám arcát, ahogy a volán mögött sírt, amikor kirakott a reptéren” – idézte vissza az utazás éjszakáját. Ekkor még egyikük sem tudta, hogy hat hosszú évnek kell eltelnie, míg újra láthatják egymást. A szökés majdnem meghiúsult, amikor a szolgálatot teljesítő őr, aki korábban Kidjo bátyjával zenélt, felismerte. Szerencsére a férfi nagy rajongója volt, így csak annyit mondott: „Nem láttalak. Fuss.” Tizenkét évvel később újra találkoztak, a férfi pedig elmesélte neki, mennyire büszke, hogy Angélique-ből sikeres énekesnő lett, és soha egy percig nem bánta meg, hogy akkor éjszaka elengedte.

Kidjo Párizsban kezdett új életet. Bár eredeti terve az volt, hogy emberjogi ügyész lesz, végül a híres Le CIM jazziskolában kötött ki, itt ismerkedett meg későbbi férjével, Jean Hébrail zeneszerző-producerrel is. A történet innentől akár egy amerikai tündérmese is lehetne, de a valóság ennél sokkal realistább. Kidjo először háttérénekesként kezdett dolgozni, majd az euro-afrikai jazzrockot játszó Pili Pili zenekar énekesnője lett, akikkel három lemezt adott ki. Bár a nyolcvanas évek Párizsa kulturálisan pezsgő metropolisznak számított, afrikai származása és bőrszíne miatt a sarki zöldségestől az iskolai folyosóig Kidjo folyton rasszizmusba ütközött. Míg az iskolában azt mondták, a jazz nem való afrikaiaknak, lemezeit később gyakran azzal a kritikával illették, hogy nem elég afrikai. Márpedig Kidjo szándékosan nem akart beállni az afrikai zenészek sztereotipikus sorába. A nemzetközi áttörést az Island Recordssal és Chris Blackwell-lel kötött szerződés, és az 1991-ben megjelent Logozo album hozta el számára. (Érdekes adalék, hogy a lemezborítóhoz a kiadó tradicionális afrikai viseletben tervezte fotózni Kidjót, aki elutasította az ötletet, és inkább a saját maga által egy turkálóban vásárolt zebramintás kezeslábast vette fel.)

Kidjo azóta is ellentmondást nem tűrő határozottsággal járja saját útját, és alkotja meg azt a zenét, ami a szívéből jön, legyen az táncos afropop, afrikai gyökereit kutató trilógia, a kubai énekesnő, Celia Cruz előtt tisztelgő lemez vagy éppen egy komplett Talking Heads-album feldolgozása. Lemezein olyan világsztárok működnek közre, mint Peter Gabriel, Alicia Keys, Joss Stone, Branford Marsalis, Josh Groban vagy épp Carlos Santana, de az új generáció fiatal zenészei is örömmel vállalják a felkérést: legutóbbi, zenei műfajhatárokat átlépő albumán például az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Burna Boy játszik. Négy évtizedes karrierje során tizenhat albumot jelentetett meg, 5 Grammy-díjat zsebelt be, életrajzi könyvéhez pedig Desmond Tutu írta az előszót.

Az UNICEF jószolgálati nagyköveteként rendszeresen járja Afrika országait, hogy a lánygyermekek edukációjában segítsen © UNICEF/UN071993/Ibarra Sanchez

Az elért sikerek ellenére Kidjo sosem felejtette el, honnan jött. 2002 óta az UNICEF jószolgálati nagyköveteként utazza körbe Afrikát, küzd a klímaváltozás ellen, a gyermekek jogaiért és a lánygyermekek tanuláshoz való jogáért. 2006-ban létrehozta a Batonga Alapítványt (a szervezet nevét egyik dalának címéből kölcsönözte), amely a 14 és 18 év közötti lányoknak nyújt segítséget ahhoz, hogy elinduljanak az önállósodás útján.

Amikor tavaly XVI. Károly Gusztáv svéd királytól átvette a zenei Nobel-díjnak tartott Polar zenei díjat, beszédét azzal kezdte, hogy köszönetet mondjon családjának. Köztük kiemelten édesapjának, aki a tradíciókkal szembeszállva ragaszkodott ahhoz, hogy lányai a korai házasodás helyett iskolába járjanak, és mindig arra tanította gyerekeit, hogy gyűlölet helyett kedvességgel forduljanak a világ felé. Később egy talkshow-ban így fogalmazott: „Apám volt az első feminista, akivel találkoztam. Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”