Fotó: Zsoldos Katalin Fotocella
Nem csak a húszéveseké
Kezdjük egy beugratós kérdéssel: mit gondoltok, mi köze egymáshoz Adriano Celentanónak, Rita Pavonénak, Gianni Morandinak, Hofi Gézának, Cserháti Zsuzsának és Pege Aladárnak? A díszes felsorolás még sokáig lenne folytatható, de mi inkább eláruljuk a jó megoldást: a több átalakuláson átesett, idén hatvanéves Stúdió 11 több generáció jeles külföldi és főleg hazai énekesei mellett és mögött állt már a színpadon. Születésnapi koncertjük műsora a folyamatos változásban megjelenő állandóság jegyében fogant.
Ha a kezdetekről beszélünk, jóleső nosztalgiával kell szólnunk a születés körülményeiről is. A második világégést követően, 1946-ban jött létre a Magyar Rádió Tánczenekara: a közszolgálati rádióhoz tartozás – mint azt akkor már számos példa mutatta világszerte, Moszkvától Londonig és tovább – eleve komoly rangot biztosított a zenészeknek, akik a rádiónak köszönhetően naponta több százezer otthonban muzsikáltak. 1963-ban, vagyis kereken hatvan évvel ezelőtt az addig tizenhat tagú együttes létszáma öt fővel csökkent. Az új formáció új, mai szemmel nézve tán nem túl eredeti, viszont könnyen magyarázható nevet kapott: rádióstúdiókban zenéltek és tizenegyen voltak, így hát Zsoldos Imre és Dobsa Sándor vezetésével megszületett a Stúdió 11.
A nagy, közös munka megkezdődött, aztán pedig múltak az évek-évtizedek, és ez idő alatt több tízezerre (!) nőtt azoknak a lemezfelvételeknek a száma, amelyeken a Stúdió 11 zenélt. A formáció létszáma ha nem is gyorsan, de több ízben változott, a csapattagok összefogásával újabb és újabb kiszenekarok is alakultak, majd szűntek meg. Volt olyan időszak, amikor évente tíz-tizenöt magyar film zenéjét is ők vették fel, közben dolgoztak a tévében és a lemezgyárban is. És akkor még nem beszéltünk a többhetes külföldi vendégjátékokról: a hatvanas-hetvenes években a Stúdió 11 a közvetlen baráti országok határain túl is messzire eljutott – játszottak az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban, sőt Kubában is.
De mi most összpontosítsunk Magyarországra, hiszen a Stúdió 11 a korszak olyan emblematikus eseményein muzsikált, mint például 1966–72 között a táncdalfesztiválok, de említhetnénk a Tessék választani!, illetve a Made in Hungary szintén népszerű sorozatait is, amelyeket egy ország figyelt. A Stúdió 11 kiragyogott a kor ipari slágergyárosai közül: a hőskorban minden zenésze szólistaként is ismert és kedvelt volt. Háttérzenekar, kísérőzenekar – óhatatlanul is van némi mentegetőzés a terminusokban, éppen ezért kell hangsúlyozni: a Stúdió 11 tagjai elsőrangú hangszerelők, sokszor komponisták is, és persze hangszerük tökéletes urai.
A 2005-ben elhunyt alapító, Dobsa Sándor 1998-ban így foglalta össze a Stúdió 11 ars poeticáját a Magyar Hírlap olvasói számára: „Az együttes sohasem volt igazán reflektorfényben; inkább arra törekedtünk, hogy a háttérben maradva, magas színvonalú munkával segítsük a legkülönbözőbb szórakoztató zenei műfajokhoz tartozó előadókat, szólistákat.” Alázatos, ezért aztán rokonszenves hitvallás, még ha a rendszerváltás utáni években a zenekarnak a saját bőrén is kellett megtapasztalnia a zenei ízlés és főleg a piac változásainak nem mindig üdvös hatását. A már említett cikkben Dobsa rezignáltan beszél arról, hogy nem tervez hosszú távra – szomorú, hogy nem lehet már tanúja: negyedszázaddal később is lehet és kell is mit ünnepelni.
Fölösleges volna ugyanakkor tagadni, hogy van itt egy generációs szakadék: a táncdalfesztiválokon, Kovács Katin, Korda Györgyön, Szécsi Pálon és kortársaikon felnőtt korosztály számára a Stúdió 11 neve egyértelműen egyet jelent a minőségi könnyűzenével. De mi lesz azokkal, akiknek ezek a nevek már csak történelemkönyvek lapjain szereplő adatok, nem pedig egykorvolt nagy szerelmek? A Stúdió 11 máig tartó sikerének egyik titka alkalmazkodó-, ha úgy tetszik, átváltozóképessége. A szalonzene, a sanzon, a kuplé, a táncdal, a dixieland, a jazzes tánczene az aranykor fő műfajai, de azóta a jazz legalább annyira meghatározóvá vált, s a repertoáron ott a rock is. A Stúdió 11 nem csupán hallja, de kimondhatjuk, hogy maga is alakítja az idők szavát.
Apropó régi szép idők: bizony kell hogy legyen ideje és helye annak a fajta elegáns régimódiságnak is, amit ma már talán csak ők képviselnek a hazai könnyűzenei kínálatban. Dobsa Sándor egy 2000-ben megjelent interjúban frappáns képpel helyezi el a Stúdió 11 örökségét: „Olyan ez, mint a bogárhátú Volkswagen története: ma már megmosolyogják, pedig harminc éve ez volt a legmenőbb modell...”
Nagybátyja, Zsoldos Imre és édesapja, Zsoldos Ernő után a tavaly 70. születésnapját szintén a Müpában ünneplő Zsoldos Béla is a Stúdió 11 meghatározó alakjai közé tartozik: 1970 óta tagja az együttesnek. Ütőhangszerre minden felállásban szükség van, válaszolja egy beszélgetésben arra a kérdésre, miért mozog otthonosan több műfajban is. „A zeneszerzők nagyon szeretik, ha többet kapnak egy előadótól annál, mint hogy pusztán csak visszahallják az általuk leírt hangokat. Komponistaként magam is tudom a zenésztársaimról, hogy ki az, akitől többet fogok kapni. Tőlem is ezt kapták, ezért engem szívesebben és többet hívtak zenélni” – fűzte hozzá.
A Film Színház Muzsika egy 1971-es cikkében a Stúdió 11-et méltató cikk végén a szerző azon tűnődik, vajon mi a siker oka? A némi töprengés után megfogalmazott konklúzió nem is állhat távol az igazságtól: „Közönségüknek szerencsés érzékkel mindig azt nyújtják, amit az hallani akar – röviddel azelőtt, hogy tudná, mit is akar hallani.” Egy dolog pedig egészen biztos, és alighanem ez itt a lényeg: a ma tizenkét fős Stúdió 11-nek messze még a nyugdíjkorhatár...
