Fotó: Chris Gloag

„Minél többet tudsz egy szerepről, annál nagyobb a szabadságod”

A Wagner-napok emblematikus alakját tenyerén hordozza a magyar közönség, ő pedig úgy érzi, személyiségének egyik fontos elemét tudja megélni nálunk. Lebilincselően őszinte interjúalany, aki minden pillanatát élvezi a Ring évenkénti újjászületésének.

 Egy interjúban Fischer Ádám azt mondta, a Ring előadása az évek során sokkal finomabbá vált. Brünnhilde és Waltraute közös jelenete például sokkal inkább a kételyeikről szól, mint a kezdetekkor. Hogyan változott az évek során a szerephez való hozzáállása a budapesti előadásokban?

 Imádom ezt a produkciót, amióta csak dolgozom benne. A Wagner-énekesek nagy családja a világon általában különböző felállásokban találkozik. Jön néhány új arc, de mindig ismersz valakit, akivel dolgoztatok már együtt. Szép lassan megismeritek egymást, nemcsak a színpadon, hanem azon túl is, ami azt jelenti, hogy biztonságban érzitek magatokat egymással a színen. Bárhová mész, az fejlődés. Én pedig szeretem olvasni a helyzeteket, és nyitott vagyok arra, ami a kollégáimtól jön. Olyan ez, akár egy pingpongmeccs: adsz valamit, és arra kell építened, amit kapsz. A rendezőtől, a karmestertől és a produkciótól. És picit persze szabad feszegetni is a határokat. Nem azért, mert ez a cél, hanem mert ilyesmi akkor történik, amikor biztonságban érzitek magatokat egymással. Ha mindig mindent ugyanúgy csinálnánk, az unalmas lenne, akár egy tükör, amiben pontosan ugyanazt látod mindennap. Táplálnod kell az elmédet, és a többiekét is. És ez az, amit szeretek ebben a produkcióban. Hogy ez megengedett, és használhatod a saját érzéseidet.

 Ha egyetlen dolgot változtathatna meg a Ring cselekményében, mi lenne az, és miért?

 Soha nem gondolkodom ilyesmin, mert nem az én felelősségem ennek megítélése. Az alkotók mindent okkal tettek, és én megbízom bennük. Az lehet persze, hogy bizonyos énekbeli kihívásokat meg kell oldanom, de ezért vagyok képzett, ezért tanultam annyit. De civilben, meg kell mondanom, noha szeretek utazni, nincs gondom az egyedülléttel, és életemben nem unatkoztam, soha nem hagynám el a nővéreimet, a családomat. Sosem lennék képes ilyesmire.

2023-ban ismét magára ölthette Brünnhilde ikonikus szerepét © Csibi Szilvia, Müpa

Amikor valaki lemond egy fellépést, rendszerint a bravúros beugrásról beszélünk, a másik oldalról nem. Sajnos volt rá példa, hogy betegség miatt le kellett mondania budapesti fellépését. Milyen érzés, amikor egy kemény próbaidőszak után előadás helyett otthon kell ülnie?

 És milyen szerencsés, ha otthon ül… Volt például egy balesetem, mentővel vittek kórházba, azonnal megműtöttek… Ilyenkor nem gondolsz arra, hogy mit veszítesz, csak túl akarsz élni. De ha az énekes, mondjuk, megfázik, és úgy érzi, hogy ez nem fog működni, akkor – akárhány éve dolgozom is a szakmában – mindig nehéz meghozni a döntést. Nem jó érzés, de ha beteg vagy, akkor beteg vagy, nem szabad, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen emiatt. A legnehezebbek azok a helyzetek, amikor az ember reggel rosszul érzi magát, és nem tudja, hogy a szervezete megbirkózik-e vele. Tud-e este énekelni? Mondtam már le és ugrottam is be utolsó pillanatban. Meg kell mondanom, az utóbbi sokkal szórakoztatóbb.

 Az évek során azt is megtanultam, hogy mindig van, aki beugrik. Azt hiszem, összesen talán egyszer maradt el előadás a karrierem során, mert nem tudtak senkit a helyszínre reptetni, amikor a tenornak ebéd után elment a hangja. Borzasztóan érezhette magát. De mi is csak emberek vagyunk, nem? Szóval én arra jutottam, hogy amikor tényleg nem megy, akkor ne erőltesd. Előfordult, hogy színpadra léptem, amikor talán nem kellett volna. Emlékszem például egy előadásra, már előtte éreztem, hogy bujkál bennem valami… Az egész első felvonás során a színpadon kellett lennem a háttérben, egy textillel letakarva, és éreztem, hogy kezdek belázasodni. Próbáltam nem pánikba esni, de csak arra tudtam gondolni, úristen, mi történik. Aztán amikor kinyitottam a számat, már tudtam, hogy ez kemény este lesz… És persze szabadúszóként a lemondással az ember a pénzt is bukja, mert általában nem kap fizetést a próbaidőszakért, és minden költséget ő áll – de ez már egy másik téma.

 Van-e olyan jelenet valamelyik Wagner-operából, amely egészen mást jelent önnek, mint korábban?

 Konkrét jelenet nem igazán. De minél jobban ismered az operát, annál jobban megengeded magadnak, hogy megnyílj. Mert bármi jön, azzal gazdagabb lesz minden. Ez az én tapasztalatom. Pályafutásom kezdetén kicsit féltem, hogy ha sokáig éneklem ugyanazokat a szerepeket, unalmassá válnak számomra, vagy hiányérzetem lesz. De minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a jól ismert dolgokat. Minél többet tudsz egy szerepről, annál nagyobb a szabadságod. És ez tényleg ajándék, különösen Wagner és Strauss zenéjében: folyamatosan táplálnak téged.

Az istenek alkonyában a 2023-as Wagner-napokon © Csibi Szilvia, Müpa 

Az énekeseket általában a Wagner-művek éneklésével járó fizikai kihívásokról kérdezik, különösen, ha a Ringről van szó, amelyet egymást követő napokon adnak elő itt Budapesten. De mi a helyzet a mentális kihívásokkal?

 Amikor egymás után mindhárom Brünnhildét elénekeltem a Müpában, azon gondolkodtam, hogy fogom kibírni? Nem tudtam, hogyan fog reagálni a testem. Mindennap gyakorlunk, próbálunk, folyamatosan használjuk a hangunkat. Ez jó edzés ezekhez a hosszú dolgokhoz. Még ha markírozol is, jelen kell lenned. Az érzéseimet például a próbán muszáj markíroznom. Nem tudom, hogy mások képesek-e rá, de én nem tudom minden alkalommal kitenni a szívemet. Egyszerűen nem megy, túl sokba kerülne. Másrészt – és ezt sokszor megtapasztaltam – a próba végén sokszor energikusabbnak érzem magam, mint előtte, mert a zene feltölt.

 Amúgy azt hittem, a legnagyobb nehézség a három Brünnhilde esetében az éneklés lesz. De nem az volt, hanem a mentális kihívás. Az istenek alkonya elején azt éreztem, még mindig tartalékolnom kell. Aztán amikor megcsináltam az első jelenetet, azt kérdeztem magamban: mit művelsz? Csak hajrá! Ha a végén marad benned bármi is, az rossz neked!

 Szintén kőkemény kihívás volt az alvás, hiszen az agyam három napon át folyamatosan zakatolt. Én is azok közé tartozom, akiknek körülbelül három órába telik egy fellépés után, mire a testük lemerül, és úgy érzik, hogy elfáradtak. A rengeteg endorfin és adrenalin, ugye.

 San Franciscóban egy hónapon át minden héten végigcsináltuk az egész Ringet. Úgy kellett tennem, mintha először hallanám, hogy nyitott maradjon az elmém arra, ami a kollégáktól érkezik abban a bizonyos pingpongjátszmában. És néha adódnak váratlan helyzetek… Egyszer például egy tévéközvetítéses Otellóban az volt a tenor feladata, hogy pofon vágjon, nekem pedig monoklival kellett megjelennem a következő jelenetben. Csakhogy a kamerák miatt nem volt mindegy, hogy melyik orcámat üti meg – ő pedig a rossz oldalra csapott… El kellett játszanom, hogy úgy esem, hogy a másik oldalon is fájjon.

A walkűr 2023-as előadásán © Hirling Bálint

Az énekesek gyakran emlegetik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikai adottságait. Az ön hangja milyen viszonyban áll vele?

 Ma volt az első próbanap a Müpában. Minden alkalommal lenyűgöz! Leheletnyit különbözik, ha ott van a közönség, de mindig azt érzem, hogy bizalmam van ebben a teremben. Mert tudom, mennyire működik. A technikán vagy az éneklési módodon nem változtatsz attól függően, hogy hol vagy. De egyes koncerttermekben tisztában kell lenned azzal, hogy mindig kifelé kell nézned, különben eltűnik a hangod. Itt azonban nem! Akármelyik irányba énekelsz, nem változtat a hangzáson. Mondtam is néhány új kollégának, hogy ez nem mindig adatik meg, úgyhogy csak élvezzék. És Ádám is használja az akusztikát: tavaly azt mondta nekem, nincs olyan, hogy túl sok pianissimo.

 Ha már finom éneklésről beszélünk, ugye…

 Így, így. És ha van egy karmestered, aki képes ilyesmikre… Ez az egész a bizalomról és a tiszteletről szól. Ádám a bizalmát és a tiszteletét valamennyi énekessel és a zenekar minden egyes muzsikusával érezteti. És ilyenkor varázsolunk.

A magyar közönség minden fellépésén hosszú percekig tartó vastapssal ünnepli © Csibi Szilvia, Müpa

Mit gondol, mi a kulcsa a magyar közönséggel való különleges kapcsolatának?

 Nem tudom, de a szeretetük körbevesz, folyamatosan érzem: amikor kimegyek epret venni, be a boltba, a taxiban… Azért vagyok itt, hogy a lehető legmagasabb színvonalon elvégezzem a munkámat, és ha ez az emberek kedvére való, az megtisztelő. Épp ma mondtam egy magyar kollégának, hogy szeretem ezt a helyet, mert tudom, hogy a nem az nem, és az igen az igen. És ez az én személyiségem egyik fő vonása is.

 Hat unokám van. Az egyik fiam nemrég azt kérdezte: Anya, hogy csináltad, hogy mindig tudtuk, mi az igen, és mi a nem? Mert meg akarom tanulni a gyerekeimért! Szeretem a tiszta embereket, a közvetlen és egyenes kommunikációt, és azokat, akik vállalják a felelősséget magukért és a viselkedésükért. Senki sem viselkedik mindig tökéletesen. De fontos, hogy képes legyek elismerni a hibámat és vállalni a felelősséget.

 Pontosan ezt szeretem Brünnhildében. Hogy nem fél felemelni a hangját. Gyerekként nagyon-nagyon félénk voltam. Utáltam felelni, trombitán játszottam, de nem volt ínyemre a fellépés. De Wagnert és Strausst énekelni? Imádok. Egyszer három hét alatt tizenegy Don Carlost énekeltem. Nagyon szeretem az olasz repertoárt. De annyira más: folyton van valami bánatuk, gyászolnak, és soha nem szabad felszólalniuk. Magukban tartanak mindent. Mindig úgy éreztem, hogy megfulladok ebben. Amikor Wagnert éneklek, akkor úszom a hangokkal. Sokáig nem értettem, miért érzem szűknek a teret, ha Verdit éneklek. Hát azért, mert mindig mindent belül kell tartanom, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok!