„Még létezik az együttes?!” – 50 éves a Vujicsics zenekar

A 2024-es év a Vujicsics zenekar számára az ünneplésről szól: alapításuk ötvenedik évfordulóján régi társakkal készülnek közös örömzenélésre a Müpa színpadán. Meghatározó évszámok, történetek a Vujicsics évtizedeiből a Ki mit tud?-tól a délszláv háborún át a világjárásig.

1977. A Ki mit tud? győztesei

„Valójában nem készültünk a Ki mit tud?-ra, nem is mi jelentkeztünk – meséli Borbély Mihály. Bár a zenekar Pomázon alakult, abban az időben már Szentendrén, a Pest Megyei Művelődési Központban volt a székhelyük. Ott próbáltak, de ha nem volt semmi dolguk, akkor is beugrottak néhány jó szóra, kávéra, mert a portástól a vezetőségig mindenki nagy szeretettel fogadta őket. – A versenyre Kendefi Judit népművelő, a központ munkatársa nevezett be minket. Mi nem akartunk vetélkedni, mert akkoriban a népzene, kiváltképp a nemzetiségi muzsika különös dolognak számított, és azt gondoltuk, zavarba ejtő volna bűvészekkel vagy kardnyelőkkel versenyezni a nézők figyelméért. Akkoriban már úgy éreztük, hogy legfontosabb célunk az igényes zenei repertoár felépítése kell hogy legyen. A zenekarban mindannyian klasszikus zenei tanulmányokat folytattunk, ezért született meg bennünk az igény a kamarazenére."

„1976 őszén kerestük meg a Vujicsics családot, hogy az együttes szeretné felvenni Vujicsics Tihamér nevét, így a Ki mit tud? selejtezőin már ezzel a névvel vettünk részt" – tette hozzá, a verseny zsűrijét és közönségét pedig magával ragadta az együttes muzsikája. Hamar népszerűvé váltak, bár a tévések is nehezen tudtak elvonatkoztatni az „egzotikumoktól”, gyakran közelítettek rá a népviseletben játszó zenészek elől felkunkorodó orrú opanke sarujára. A fiatal muzsikusok különleges összhangban játszottak. – „Tudtunk összekacsintani, hogy merre megyünk tovább, és tudtunk mosolyogni egy hibán is" – jegyzi meg Borbély Mihály.

1981. Az első lemez megjelenése

A Ki mit tud? után vitte őket a lendület, egyre szaporodtak a felkéréseik, és bár kezdettől fogva terveztek lemezfelvételt, csak évek múltán vonultak stúdióba. „Rengeteg ötletünk, jegyzetünk volt, de eszünkbe sem jutott bekopogtatni a lemezgyárba. Mit mondjunk? Hogy jöttünk, és szeretnénk egy albumot?! Pedig sokat jártunk a Hungaroton épületébe, mert akkoriban ott működött az Országos Rendezőiroda. Csak egyetlen emelettel kellett volna feljebb menni, és legalább a portással beszélni" – idézi fel Borbély Mihály. Aztán 1979-ben egy keszthelyi koncertjükön ott járt Romhányi József költő, a „rímhányó”, aki a Hungaroton sanzonbizottságának tagja volt. Rácsodálkozott, hogy az együttes még létezik, mert emlékei szerint a lemezgyár szeretett volna felvételt készíteni velük, de valaki azt mondta, a Ki mit tud? után nem sokkal feloszlottak. Tisztázták a tévedést, és hamarosan a Mafilm Lumumba (ma Róna) utcai zenetermében rögzítették az anyagot, amelyen a régi archívumok kincsei és Vujicsics gyűjtései mellett a sajátjaik is helyet kaptak. – „Köztük a „pusztafülű” gyűjtések, amelyeket soha nem írtunk le, hisz annyiszor hallottuk őket, vagy muzsikáltuk együtt az idősebb helyi zenészekkel, hogy belénk égtek. A lemez, a Délszláv népzene stilisztikailag és etnikailag is elég eklektikusra sikeredett – véli Borbély Mihály –, talán éppen ezért is lett rendkívül érdekes színfoltja a magyar zenekiadásnak, 1981-ben elnyerve Az év hanglemeze díjat."

A Vujicsics együttes 1980-ban Fotó: Kreiss Gábor

1985. Világjárás – a legtávolabbi pont: Ausztrália

„Amikor 1983-ban megszülettem, a Vujicsics éppen csaknem féléves kuvaiti turnén volt, így édesapám (Eredics Kálmán, az együttes nagybőgőse – a szerk.) néhány hónapos koromban látott először – meséli Eredics Áron, aki húsz éve muzsikál a Vujicsiccsal. – Nekem gyerekkoromtól fogva természetes élményem, hogy apámék próbálnak nálunk vagy Szentendrén, a mai könyvtár szocreál épületében. Érdekes, hogy számomra ők az „apák”, mindannyiukra atyai tisztelettel tekintek. Győri Karcsitól azért tartottam kicsit – jegyzi meg mosolyogva. – Két évig játszhattam vele együtt, aztán amikor meghalt, valakinek tovább kellett vinnie a tamburaprímás szerepét. Egészen különös helyzet volt, hogy 20-23 éves koromban szólistaként zenéltem velük, sőt, sokszor nekem kellett irányítgatni ezt az „apa-csapatot”. A mester-tanítvány viszony máig megmaradt, de eltelt húsz év, így egyre inkább partneri kapcsolattá alakul. Nagyon szerencsés ember vagyok, hiszen miközben a már csaknem harminc éve alakult zenekarunk, a Söndörgő koncertjein is mindig beszélünk a zenei világlátásunkat meghatározó elődökről, a példaképnek, a Vujicsicsnak is tagja lehetek."

Borbély Mihály mosolyogva teszi hozzá, hogy a Vujicsics egykor igen sok külföldi turnét bonyolított, így a világot később szintén bejáró Söndörgő találkozott már olyan idős koncertszervezővel, aki a botjára támaszkodva bicegett oda hozzájuk, és kérdezte, hogy ők-e a Vujicsics-gyerekek, mert ő bizony már az apáiknak is szervezett koncerteket. – „Amit sajnálok, hogy Ausztráliában nem Vujicsics néven léptünk fel – jegyzi meg Eredics Gábor. – A szervezők féltek, hogy a helyiek nem fogják érteni, pláne kimondani, így Tambura néven turnéztunk. Közben pedig sorra jöttek oda a helyi magyarok, hogy ja, ti a Vujicsics zenekar vagytok, láttunk benneteket a televízióban."

1997. A délszláv háború és a Samo sviraj (Te csak játssz) című lemez

A délszláv háború kitörése fájdalmasan érintette a zenekart is, amely vállaltan játszott szerb és horvát muzsikát is, és mindez jól tükrözte azt a hitét, hogy a népek s azok különböző kultúrája békében, egymást építve megfér együtt. „Nem akartunk politikai állásfoglalást közzétenni, de éreztük, hogy meg kell szólalnunk. A Samo sviraj című albumunk egy fohász a közösségért és a békéért – fogalmaz Eredics Gábor. – A címadó dallam történetét Vujicsics Sztojantól ismertük: ez a török katonai induló búcsúztatóvá szelídült, s leginkább romantikus feldolgozásban volt népszerű. Tudtuk, hogy ha mint a hagymáról, lehántjuk a rétegeket, az édes-bús harmóniákat, és adunk neki egy természetes zenei környezetet, gyönyörűen szól majd. Soha nem felejtjük el a napot, amikor az első próbán megszületett ez a szám. Sajnos ma is sokszor van rá példa, hogy el kell játszanunk, a Müpában is felcsendül majd. Néha azt gondolom, azért kellett ennek a zenekarnak 50 évig fennmaradnia, hogy ezzel a legfontosabb feldolgozásával szolgálatot tegyen."

2007. A Zeneakadémia Népzene Tanszékének megalakulása

Eredics Gábor a Népművelési Intézet munkatársaként népi hangszeres kiadványok megjelentetésén dolgozott, hogy majdan minden zeneiskolában tanulható legyen a népzene. A szentendrei iskola függetlenné vált budakalászi intézményében a klasszikus zenei hálózatba igyekeztek beilleszteni a népzeneoktatást. „Zeneiskola-igazgatóként ütköztem abba a problémába, hogy nincs megfelelő tanárképzés. Rájöttünk, hogy a megoldás az, ha a Zeneakadémián képezik ezeket a pedagógusokat. Édes gyermekemnek tekintem ezt a szakot, végül is egy kisebbségi zenéért dolgozó műhely tagjaként olyan projekt jutott osztályrészemül, amely a teljes magyar népzenei oktatásra kihat."

Az oktatásban a bartóki elvet igyekeztek megvalósítani: a Közép-Európában létező zenei hagyomány egy, és bár rendkívül fontos a magyarság megélése, identitásformáló ereje, tisztelik és játsszák a velünk élő népek zenéjét. Enélkül valószínűleg egészen más szintet képviselne a mai népzenei kínálat. „Az első évfolyamba jártam – teszi hozzá Eredics Áron. – Nem is volt kérdés, hogy be kell iratkoznom. Fontosnak tartottam, hogy megszülessen egy csapat, amely később majd tanítani is tudja mindezt. Én kürt szakon végeztem a konziban, mert akkoriban ott még nem volt népzene. Érdekes volt újra visszaülni az iskolapadba, de nagyon élveztem, főleg a klasszikus tárgyakat a zenetörténettől a filozófiaórákig."

Borbély Mihály, Szendrődi Ferenc, Eredics Áron, Eredics Gábor, Eredics Kálmán, Brczán Miroszláv és Vizeli Balázs a Kossuth-díj átvételekor 2014-ben
Forrás: Vujicsics.hu

2014. Kossuth-díj – elismerések

„Az ember muzsikál, és az elismerések vagy jönnek, vagy nem – jegyzi meg Eredics Gábor, majd azonnal hozzáteszi: amikor jönnek, az nagyszerű érzés, de akkor is csinálnák, ha csak a saját és a közönség örömére játszanának. – Ha kapunk valamilyen díjat – számos fontos elismerés adott hitet a folytatáshoz –, akkor soha nem arra gondolunk, hogy nagyszerű muzsikusként kiérdemeltük ezt, hanem hogy a kisebbségi műfaj, amelyre feltettük az életünket, különös figyelmet kap."

2024. A Vujicsics ötvenéves

„Egyszer csak rádöbbentünk, hogy közel a kerek évforduló – fogalmaz Borbély Mihály. – Gábor gyakran mondja a koncertek elején, hogy mi vagyunk a Vujicsics együttes Szentendréről, és a zenekar ennyi meg ennyi éves, a közönség pedig álmélkodik, néha tapsolnak, ha meg nem, Gábor rájuk szól, hogy ilyenkor tapsolni szoktak. 49-nél már elkezdtünk gondolkodni azon, mi legyen a kerek évfordulón." Január 13-án, a szerb szilveszteri koncerttel és táncházzal, egy fergeteges bulival indult az év a Fonóban, aztán rengeteg számukra fontos helyen megfordultak, elhívták a régi társakat Sebestyén Mártától Tolcsvay Lászlóig, a Művészetek Völgyébe pedig a fiatal generáció képviselőit. Az október végi müpás koncert jelszava a motivikus népzene, és számukra fontos, szeretett muzsikusokkal, táncosokkal osztoznak a színpadon. „Kivételes estére készülünk" – fogalmaz Borbély Mihály.

Arra a kérdésre, vajon meddig tarthat a közös muzsikálás, Eredics Áron azonnal rávágja, hogy ezen ők is szoktak gondolkodni. „Példaértékűnek tartom, ahogyan ők ezt az egészet csinálják. Szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi következik – hiszen minden tag rengeteg más területen is aktív –, a Vujicsics már mindenképpen egy kerek történet. Lételemük a zenélés, menni, csinálni, így ha rajtuk múlik, még sokáig fognak együtt muzsikálni, és ez a legtöbb, amit kívánhatunk."