Magány-ügyek - Sorsok a német újfilm sűrűjéből
Döntéseink, választásaink rendszerint nem magányos kalandok, még ha annak tűnnek is. Ott van mögöttük a közösség, a szokás, a hagyomány, az erkölcs – ott vannak az emberek. De mi történik akkor, ha a körülöttünk lévő világ beszűkül, vagy elenyésznek a vele való kapcsolataink? Vagy ha a világ nem tetszik, és ki akarunk iratkozni belőle? Vagy ha nem találjuk a kapcsolatot? A hetvenes évek német újfilmjének legizgalmasabb alkotásai roppant különbözőek, de szinte mindegyikben ott sunnyog a gondolat: milyen döntésekre sarkall bennünket a magány, az egyedüllét. Ha valaki most, fél évszázaddal később mégis élőnek, aktuálisnak érzi ezt a gondolatot, az talán nem a véletlen műve.
Rainer Werner Fassbinder a saját drámája nyomán vitte filmre a Petra von Kant keserű könnyeit (1972). Bár csupa nő játszik benne, nem „nőfilm”. Hősnőnk, akit akár narcisztikusnak is minősíthetünk, egy végtelenül szűk közegre redukálja világát, amelynek természetesen ő maga áll a középpontjában. Kérdés, hogy ennek a centrális égitestnek a gravitációja mennyire képes összetartani ezt a nagyon apró bolygórendszert. Képes-e még átlátni, érteni és kezelni az ehhez a maroknyi emberhez fűződő viszonyát? Magánycsapda. Petra von Kant, a divattervező szerepeket kreál az őt körülvevőkre, miközben képtelen arra, hogy az ő nézőpontjukból vegye szemügyre önmagát. Vagy bármilyen más külső nézőpontból. Érdekes adalék: François Ozon rendező 2022-ben elkészítette a történet férfi változatát Peter von Kant címmel. Hogy miért nem lett annyira ismert és elismert, mint Fassbinder alkotása? Talán a közben eltelt ötven esztendő miatt, mert ma már a digitális magányt gyakoroljuk?
Hogy ki volt valójában Kaspar Hauser (1812–1833), csak találgatják. 1828-ban Nürnbergben felbukkant egy fiatalember, aki beszélni nem tudott, járni is alig. Addig valami rémes lyukban őrizhették. Ha a történetéből kibontakozó 1974-es film rendezője, Werner Herzog krimiíró lenne, jó kis történetet kerekíthetett volna a feltételezett dinasztikus bűnesetből. Herzogot azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, képes-e befogadni a társadalom, a közösség ezt a „vadembert”, s hogy képes-e az ifjú Kaspar Hauser elsajátítani mindazt, ami az el- és befogadásához elengedhetetlen. Nyilvánvalóan megbújik a filmben egy szatirikus szál: vajon logikus és konzisztens-e az a civilizált világ, amelyhez hősünknek alkalmazkodnia kellene? De legalább ilyen fontos a magány és a bizalom furcsa viszonya. A magányból következik, hogy annak, aki egyedül van, kívül van, már-már feltétel nélkül kell bíznia abban a néhány emberben, aki a világhoz kapcsolja. Belső sajgás kiváltására alkalmas gondolat ez, hiszen ez a bizalom egyben kiszolgáltatottságot, esendőséget is jelent. Kemény dilemma.
Wim Wenders más nézőpontot választ Az amerikai barátban (1977). A Patricia Highsmith regénye nyomán forgatott film főhőse, Zimmermann lényegében megoldhatatlan helyzetbe kerül. Beteg, és egy gengszterek hamisította diagnózis meggyőzi arról, hogy nincs sok neki hátra. Márpedig ha semmi sem biztos, csak a közeli halál, miért is ne vállalhatna el egy olyan megbízást, amely a hátramaradóknak kedvez. Döntés, választás. Ha az embert halállal riogatják, furcsa döntéseket tud hozni. A „meg fogsz halni” olyan premissza, amelyből szinte lehetetlen racionális következtetésre jutni. És megbeszélni sem nagyon lehet, mert ez már a magány legvégső stádiuma. Noha Az amerikai barát jóféle film noirnak tűnik, ráadásul a történet rokonságot mutat azokkal a Hitchcock-filmekkel, amelyekben a hősök kényszerpályán kénytelenek közlekedni, ebben is erős hangsúlyt kap az egyedül maradás drámája. Mai szemmel nézve is aktuális. Képesek vagyunk-e józan, bölcs döntéseket hozni, amikor egy totális és globális online gépezet naponta bombáz a halál, a közeli végpusztulás jóslataival?
Oskar Matzerath nem akar felnőni. És úgy dönt, hogy megmarad gyereknek. Volker Schlöndorff Günter Grass 1959-es regényére építette 1979-es filmjét, A bádogdobot. A felnőni nem kívánó gyerek ráadásul egy cseppet paranormális képességeket is mutat. Fantasztikum. És ha a fantasztikummal nem egy sci-fiben vagy fantasyben találkozunk, joggal gyanakodhatunk arra, hogy szatírával van dolgunk. Ez esetben gyilkos szatírával. A német újfilmesek között ugyanis Schlöndorffot foglalkoztatják leginkább a társadalmi problémák, a német múlt és identitás kérdései. A bádogdobnak azonban van egy igen erős morális kérdésfeltevése is: jogodban áll-e megtagadni a felnövést, a felelősségvállalást, ha a világ rossz, kegyetlen, vérengző és erkölcstelen? A bádogdob szinte minden lehetséges filmes elismerést megkapott. És hullott rá a botrány is, mert több helyütt gyermekpornográfiával vádolták. Hogy miként ítéljük meg ezt ma? Fogós kérdés. Még az is elképzelhető, hogy ma betiltanák. Pedig a kérdés ma aktuálisabb, mint valaha: élheted-e az életed kidultként, gyermeknek maradt felnőttként az egyre ziláltabb világban?
A cikk eredetileg a Müpa Magazin március-áprilisi számában jelent meg.
A Müpa Filmklub legújabb sorozata az 1970-es évek német újfilm legjavából - Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders, Werner Herzog, Volker Schlöndorff - legjobb alkotásaiból válogat.