Hipnózistól balladáig: egy zongoraverseny csodálatos élete
Kevés klasszikus zeneszerző mondhatja el magáról, hogy a Billboard Hot 100 listavezetői közé emelkedett, de Szergej Rahmanyinovnak három évtizeddel a halála után ez is sikerült. Mi köze a ritka érzelmi erejével ható 2. zongoraversenynek Céline Dionhoz?
Rahmanyinov már több mint harminc éve halott volt, amikor neve felbukkant Eric Carmen 1975-ös debütáló albumának slágere, az All By Myself szerzői között. Carmen, aki klasszikus zongoraoktatásban is részesült, kidolgozott egy új szólót, csakhogy nem volt olyan dala, amelybe beilleszthette volna. Ebben az időszakban sokat hallgatta Rahmanyinov 2. zongoraversenyét, és végül a darab adta meg neki a szükséges lökést. Egész pontosan az a keserédes, vágyódó dallam, amelyet a 2. tételben előbb a fuvola, majd a klarinét, végül a zongora és a vonóskar játszik – ez lett az All By Myself alapja.
Az album megjelenése után adódott egy kis probléma. Az Egyesült Államokban Rahmanyinov zenéjére már nem vonatkoztak szerzői jogi korlátozások, ám a többi kontinensen az eltérő szabályozások miatt más volt a helyzet. A zeneszerző örökösei meg is keresték Carment, és abban egyeztek meg, hogy 12% részesedést kapnak a dal bevételeiből, Rahmanyinovot pedig szerepeltetik annak szerzői között. Az albumon egyébként nem ez az egyetlen szám, amelybe Rahmanyinov is besegített: a Never Gonna Fall In Love Again a 2. szimfónia 3. tételéből merített ihletet.
Az All By Myself számtalan feldolgozást ért meg, közülük a legjelentősebb Céline Dion nevéhez fűződik. Az 1996-ban, a Falling Into You című albumon megjelent dalt a kritikusok rendre Dion egyik legmegrázóbb számaként értékelték. Az énekesnő egy interjúban elmondta, hogy a sokat emlegetett katartikus magas hang a lemez producere, David Foster ötlete volt, aki választás elé állította: ha Dion nem énekli ki, majd megteszi előbb-utóbb más. Hát kiénekelte.
A dal történeténél alighanem rögösebb út vezetett a 2. zongoraverseny keletkezéséhez. Rahmanyinov 1899-ben debütált Londonban, és rögtön felkérték, hogy a következő évben játssza el zongoraversenyét. A fiatal komponista azonban mélységesen elégedetlen volt a darabbal, és kijelentette, hogy inkább ír egy újat. Jól feladta magának a leckét. Alig telt el pár év szimfóniájának katasztrofális fogadtatása óta, és az olyan események sem javítottak Rahmanyinov lelkiállapotán, mint két privát látogatás Tolsztojnál, aki szintén nem rejtette véka alá lesújtó véleményét. Semmi nem esett annyira nehezére, mint megírni egy nagyszabású darabot.
Az alkotói válság ellenszere nem várt helyről érkezett: Rahmanyinov megismerkedett tágabb családjának egyik barátjával, Nyikolaj Dahl hipnoterapeutával, aki kezelésbe vette. Dahl nem holmi sarlatán volt, hanem művelt, zeneszerető orvos, kitűnő beszélgetőpartner, akinek több sikeres gyógyulás fűződött a nevéhez. Rahmanyinov úgy emlékezett vissza, csak neki köszönhette, hogy végül képes volt megírni a 2. zongoraversenyt. Hálája jeléül Dahlnak dedikálta a művet, aki a brácsaszólamot is erősítette egy-egy előadáson. (A szóbeszéd szerint a hirtelen feltörő ihlethez Dahl csinos lányának is lehetett köze.) A 2. zongoraversenyt végül 1901-ben mutatták be Moszkvában a zeneszerző szólójával, a várva várt londoni visszatérésre pedig 1902-ben került sor. A darab zajos sikert aratott – és arat azóta is a világ hangversenytermeiben. Legközelebb január 23-án, Fabio Luisi, Balázs János és a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában hallhatjuk a Müpában.
