Hangjegyek és mancsnyomok – Doromboló múzsák és csaholó ihlet

A komponálás magányos mesterség, kivéve, ha valaki egyszerűen beleugat… A zenetörténetben is nyomot hagyott néhány házi kedvenc, róluk és gazdáikról szól ez az írás az állatok világnapja alkalmából.

A legenda szerint Domenico Scarlatti macskája, Pulcinella egyszer végigtipegett a csembalón, a zeneszerzőnek pedig annyira megtetszett az általa „játszott” dallam, hogy g-moll fúgájának (K30 – L499) témájává tette, a közönség pedig rögtön rá is ragasztotta a Macskafúga nevet. Bár ő maga sosem hívta így, annyi bizonyos: kevés ilyen puha talpú katalizátor volt a barokk zenében.

Carl Reichert: Katzenfuge

S ha már macskák: a közönség kedvence, a Duetto buffo di due gatti gyakran Rossini neve alatt fut, valójában azonban csak részben (ha egyáltalán) tulajdonítható neki; a komikus „miaú-párbaj” afféle 19. századi remix, amely azóta is hálás ráadásdarab – a pódiumon. Legalább annyira fészkelődik közben a közönség, mint egy cica a zongora tetején.

Beethovennek nem volt saját háziállata, de Therese Malfatti kutyája, Gigons különleges helyet foglalt el szívében. Egy levelében gyengéden azt írta: az állat vele vacsorázott, hazakísérte, s „nagyon jó szórakozást nyújtott”. A mogorvának mondott Ludwigot is megszelídítette tehát egy eb. Talán nem véletlen, hogy a Pastorale-szimfónia derűs természetközeli hangulatát sokan összefüggésbe hozzák Beethoven állatokhoz fűződő gyengéd viszonyával.

Edward Elgar ifjúként egy Marco nevű spániellel élt, később – felesége kutyaellenes korszaka elmúltával – ismét kutyákkal vette körül magát. Bulldogja, Dan pedig az Enigma-variációk XI. tételében „tűnik fel”: a muzsika a Wye folyóba csobbanó, majd partra evickélő eb lelkes csaholását idézi. A 70 éves Elgar egy élő rádióadás végén jó éjszakát kívánt Minának – a kutya a távolból is felismerte gazdája hangját, és állítólag hegyezni kezdte a füleit a készülék előtt. (Lehet, hogy ez volt a brit kutyatörténelem első „broadcast-pillanata”?)

Sosztakovics és lánya, Galina, Tomka névre hallgató airedale terrierükkel 1948 nyarán © Nina Shostakovich, 2001 Cultural Heritage Series

Dmitrij Sosztakovics és Tomka nevű kutyájának szövetsége különösen megható. A 20. század rettegéssel teli éveiben Tomka volt a ház csendes őre; a szerző egyszer azon elmélkedett: a kutyák talán azért élnek rövidebb ideig, mert mindent túlságosan a szívükre vesznek. Talán nem is lehet ennél pontosabban megfogalmazni a hűség természetét. Rachmaninov a válság évei után, a vidéki nyarakon Levko nevű leonbergijével talált vissza önmagához. A rendszeres séták és a fegyelmezett munka együtt segítették át a bénító tehetetlenségen – s ebből született a 2. zongoraverseny, amelynek első harangütésében mintha az elveszett Oroszország visszhangzana.

Stravinsky a macskákért rajongott (b), míg Rachmaninov Levko nevű leonbergijével osztotta meg napjait (j)

Az állatok nem csak vigaszt adnak – zenévé is válnak. George Crumb Mundus Canis (1998) című ciklusa családja kutyáinak zenei arcképcsarnoka; a zárótételben Yoda portréja végén így szól a partitúrába írt komikus utasítás: „Bad dog!” – ilyen az, amikor a mosoly pontosan követi az ütemet.

A sor persze hosszú: Bernstein például az összes tacskóját Henrynek nevezte, de volt egy Gabe nevű dobermannja is; Stravinsky pedig egyenesen macskabölcsődalokat írt. Czerny állítólag hét macskával osztotta meg agglegénylakását, és megtanította őket arra, hogy csengőszóra egyék meg az ételt. Végül öregkorának is ők voltak hű társai.

Leonard Bernstein és kutyái, Henry, a tacskó (b) és Gabe, a dobermann (j)
Forrás: Instagram.com/leonardbersteinofficial és Stanley Kubrick 1949, a LOOK Magazine számára

Ha ma meghallgatjuk az állatok által ihletett zenedarabokat, gondoljunk arra, hogy a muzsika mögött néha egy nedves orr vagy pár puha tappancs is felsejlik!