Fekete Giorgio: „Megérteni végre, ki vagyok"

Alig huszonöt éves, nemzedéke meghatározó előadója, sokkolóan szerény és olaszoson vicces. Gimnazista korában vágott bele abba, ami nyílegyenesen fejlődött hivatásos zenészi karrierré, és miközben megszerezte diplomáját az ELTE-n, a Carson Comának négy nagylemeze is megjelent. Decemberben és januárban Magyarnak túl olasz, olasznak túl magyar címmel ad szólóestet olasz slágerekből.

Mikor hallottad először ezeket az olasz dalokat?

Végigkísérték az életemet. Nekem ez a stílus annyira meghatározó, min itthon Máté Péter. Van, aki cikinek tartja, van, aki szereti, van, akinek nosztalgikus, van, aki a szülei miatt hallgatja, de mindenki ismeri. A repertoár elképesztően széles, csak a végleges setlist összeállítása több hónapot vett igénybe. Problémát jelentett, hogy miket vegyünk ki, hogyan ne legyen négy óra hosszú a koncert. Lesz benne jó néhány sláger, de arra odafigyeltem, nehogy olcsósítsam, nehogy elmenjen paródiába.

Az Una lacrima suél viso köztük lesz?

Az éppen nem, de a Sparring partner igen. Egyébként Paolo Conte ugyanabból a régióból származik, mint én: Piemonte, Troino, vörösbor, Nutella. A dalok érzelmi jelentősége mellett nagyon izgalmas az is, hogy profi táncdalénekesekre írták őket, vagyis általában küzdősebbek, mint a saját Carson Coma-dalaink. Nagy különbség, hogy az ember magának ír, vagy foglalkozását tekintve zeneszerző szerzeményét adja elő. Utóbbiak kegyetlenek tudnak lenni.

Kik lesznek a cinkosaid a színpadon?

A zenekar gerince Carson Coma-tagokból áll, itt lesz Jónás Attila basszusgitáron, Kun Bálint billentyűn, Gaál Péter perkán. Hangszerel és gitáron játszik Jancsó Gábor a BLahalouisianából, neki nagy rutinja van az olasz hatvanas évek Riviéra-hangulatában. Mindenkit a barátomnak tekintek ebből a felállásból, néhányukkal mégis ez lesz az első közös zenélésünk: Vincenzo Pellecchiábal (Fran Palermo, Hari_drama), vokálon Agata Angilellával a Damarából, illetve Várhegyi Palmirával, aki szintén több projektben énekel.

Mennyit dologztál a számokon egyedül?

Sokat, már csak azért is, mert meg kellett találnom a legkényelmesebb hangnemet. Érdekes módon az igai, klasszikus táncdaloknál legfeljebb egy-egy félhangot kellett változtatni, de mondjuk Paolo Conténál akár hat félhangot is. Nekem nagyon mély az a fekvés.

A felnőttség rendhagyóan érkezett meg az életedbe, sok szemponból megelőzted önmagad.

Régóta velem van ez a kettősség, ha visszatekintek, mindig kicsit idősebb vagy nagyobb akartam lenni a koromnál. Az óvodában például megtanultam olvasni, egyszerűen zavart, hogy még nem tudok. Gimiben elkezdtünk páran egy zenekart, amit érettségiig nyomtunk - utána ketten maradtunk, Ati és én, hozzánk csatlakozott Barni, Bálint és Peti, így jött lére végül a Carson Coma. Rövid kitérőket is tettem, tizenhat évesen dolgoztam AirBnB-s cégben, aztán egyetem elején pultoztam is, de nem ment túl jól: szörnyű vagyok mind a kézügyesség, mind a későig ébren maradás frontján. A korai felnövés szerepet játszott abban is, hogy kezdettől mindannyian komolyan vettük a Carson Comát.

Most végre teljes mellszélességgel azt teszed, amit a legjobban szeretsz és amiben a legjobb vagy. Milyen érzés főállású felnőttnek lenni?

Abszolút jó, de tudatosan törekszem arra, hogy megőrizzem a művészethet elengedhetetlen naivitást és gyermeki lelkületet. Idén találtam vissza az igazi zenehallgatáshoz, hogy amikor állok egy koncerten, ne azon gondolkodjam, ezt vagy azt hogyan csinálták, hanem csak hagyjam, hogy átjárjon az élmény, mint lelkes tizenhat évesként. A tegnap esti Nick Cave-koncert is ilyen volt: fantasztikus, hogyan tudja a gyönyörű, mély szövegeit és koncertjeit néhány helyen kiegészíteni kifinomult humorral. Ilyen szempontból nagy példaképem - a finom, okos humornál szerintem nincs fontosabb.

A Carson Coma megcsalása ez a szólókoncert?

Nem, dehogyis! Sőt, Barni és Zsoma, akik nem lesznek ott zenészként, már szóltak is, melyik helyet foglaljam le nekik a nézőtéren. Mi mindenekelőtt barátok vagyunk, óriási támogatást adunk egymásnak. Egyenként végigkérdeztem a zenekar minden tagját, szeretne-e bekapcsolódni a Magyarnak túl olasz... -ba, hiszen nagy munka egy százperces anyagot megtanulni. Az est címét a Legjobb verzió című dalunkból kölcsönöztem. Barnit például zeneileg kevésbé izgatja ez a repertoár, ezért nem ő lesz az, aki ott ül majd a doboknál. És nagyon örülök, hogy néhányukkal a zenekarból játszunk most is, met ahányszor beugrom más produkcióba - Random Trio, Quimby -, kimondottan furcsa érzés, ha balra nézek, jobbra nézek, és nem látom a többieket. Ezért is jó, hogy Attila velem lesz a színpadon, vele mégiscsak tizedikes korom óta zenélek együtt. Arról nem is beszélve, hogy ha bárki más akarna hasonló koncertet csinálni ugyanebben a témában, Attilánál nem találna megfelelőbb basszusgitárost.

Hogyan telik egy tipikus napod?

Azt hiszem, az ember azért megy zenésznek, hogy ne legyenek egyformák a napjai. Arra azért tötrekszem, hogy mindennap írjak zenét vagy szöveget, esetleg mindkettőt. Most, hogy kicsit kevesebbet koncertezünk, elmentem New Yorkba őszölni. Általában ilyenkor igyekszem utolérni magam. Pillanatnyilag kicsit küzdök azzal, hogy egyszerre vagyok nagyon termékeny kreatív időszakban, de még sok a nyári elmaradásom. Néha úgy érzem magam, mintha hobbizenész lennék, aki azért küzd, hogy legalább este leülhessen a hangszerhez. De semmi baj, hamarosan végére érek a listámnak.

A'60-as, '70-es évek oalsz zenéje tulajdonképpen a nagyszüleid nemzedékéé. Érzed benne a nosztalgiát?

Van benne nosztalgia, igen, bár nekem anyukám is sokat hallgatta ezeket a számokat. Világéletemben ellentmondásként éltem meg, hogy olyan országból származom, amelyik az ismert imidzse szerint hangos és extrovertált, én pedig egyáltalán nem vagyok az - kivéve a színpadon. A való életben kifejezetten félénk vagyok. Igaz, Torino nem is tartozik Olaszországon belül ahhoz a sztereotip mediterrán vérmérséklethez, bár így is kifejezetten nyitottabb, mint például Magyarország. Mindig furcsa volt lavíroznom a kettő között. A mostani koncert létrejöttének egyik fő motivációja az identitáskeresés, ameinek abszolút az elején járok. Hogy mit jelent nekem a bennem lévő olasz rész, hiszen nem távoli rokonságról beszélünk, hanem a genetikám ötven százalékáról. Azzal együtt, hogy sok szempontból megkönnyíti az életet - márcsak előadóként is, ha olyan a neved, hogy nem is kell mellé vezetéknév.

Nagyon törékeny időszakomban voltam, amikor Magyarországra költöztünk, traumaként éltem meg, hogy hétévesen egyszerre kellett otthagynom a barátaimat és belépnem Budapeseten egy kiforrott közösségbe, minimális magyar nyelvtudással. Ez a felnövés része, és sokat foglalkoztat: megérteni végre, ki vagyok. A koncert fő inspirációja - túl azon, hogy szórakoztató, és tényleg nagyon szeretem ezeket a dalokat - ez a nagyon-nagyon személyes dolog.

Melyik a három kedvenc dalod?

Az egyik a Sparring partner, a maga kicsit rejtélyes, elemelt szövegével. A másikat anyukám énekelte sokat pici koromban, egy Fabrizio De André-dal, aki talán a legkedvesebb előadója. Ati kérdezett rá egyszer, vahon De André-e az olasz Cseh Tamás, és valószínűleg igen, a dalai kész novellák. Ez, a La guerra de Piero a háború értelmetlenségéről szól. A harmadik pedig a La cosa in riva al mare, azaz a Ház a tengerparton Lucio Dallától. Lucio Dalla az egyik kedvencem, csak az ő dalaival meg lehetne tölteni egy egész estés koncertet.

Ha ezt folytatnád, melyik szálon mennél tovább? Az olasz zenén, bevonva a zenekart, vagy a szólisztikus úton, újabb feldolgozásokkal egészen más előadótól?

Ennek a koncertenk az a szépsége, hogy teljesen az itt és mostról szól. Nincs tervben, hogy továbbvigyem ezt az olasz műsort. Persze más, hogy ezúttal nem hatan leszünk ott mint mgbonthatatlan egység...

...és főként téged néz majd a közönség.

Pedig nagyon szépek a többiek is! Mindenesetre borzasztóan örülök, hogy a zenekarnak köszönhetően olyan helyzetben vagyok, hogy most kiállhatok vonósokkal és fúvósokkal, és kíváncsiak rá az emberek. Ha másképp nem lehetne, megcsinálnám egy szál gitárral.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2024/24-ös évadának 2. számában jelent meg.

Fotók: Mari Ornella/ Müpa