Egy hangszer, három történet – Fókuszban az ütősök

Aki rendszeresen olvas zenei témájú cikkeket, ahhoz szokhatott hozzá, hogy általában karmesterekkel, hangszeres és énekes szólistákkal vagy különböző intézmények vezetőivel készülnek interjúk. De mi a helyzet a főállású zenészekkel, akik nélkül nem szólalhatna meg egy szimfónia, de egy operaelőadás sem? Cikksorozatunkban zenekari muzsikusokkal, egy-egy hangszer jeles képviselőivel beszélgetünk, hogy bepillantást nyerjünk az ő világukba is. Első alkalommal három ütőhangszeres művészt, Herboly Lászlót (Budapesti Fesztiválzenekar), Joó Szabolcsot (Nemzeti Filharmonikusok) és Nagy Zsoltot (Budafoki Dohnányi Zenekar) faggattuk ki.

Akik a ritmust adják (b-j): Joó Szabolcs (Fotó: Csibi Szilvia), Herboly László (Fotó: BFZ) és Nagy Zsolt (Fotó: BDZ)

Mi tetszett meg annak idején Önöknek az ütőhangszerekben?

Herboly László: Családomtól örököltem az előírt programot: zongorázni kezdtem a zeneiskolában, amit, bevallom, nagyon untam, nem szerettem. Szívesebben küzdöttem a társaimmal a focipályán a délutáni helyi rangadón. Ráadásul még a szolfézsórák is csökkentették az aktív közösségi sportolással eltölthető időmet. Aztán az egyik csoporttársam trombitatanára egy ügyes trükkel elcsábított a kerületi rézfúvószenekarba dobolni. Így az ütőhangszerek segítségével a zenében is csapatjátékossá válhattam, és ez az új, izgalmas élmény menőnek tűnt a szememben. Az ütőhangszerekkel szinte azonnal átélhető a játék öröme: az impulzusadás és -kapás egymásra reflektáló élménye. Ez a vonzerő azóta is megmaradt.

Joó Szabolcs: Gyerekkoromban sorozatosan valamilyen ütőhangszert kaptam ajándékba a szüleimtől, például fémdobot vagy harangjátékot, és már akkor ráéreztem, hogy minden ritmusnak van dallama is. A zeneiskolában furulyázni, majd klarinétozni tanultam, de közben a dobolással is foglalkoztam. Teljesen rabul ejtett az ütőhangszerek közösségben betöltött szerepe. Szerintem ezek a leginkább „közösségi” hangszerek, és ebben rejlik az egyediségük is.

Nagy Zsolt: Engem az ütőhangszerek elképesztően gazdag világa fogott meg. Szinte nem is lehet számon tartani, hányféle hangszer tartozik ide. Ez folyamatosan nyitottságra késztet, és inspiráló minden pillanatban. Elképesztő színek és hangzások kapcsolódnak hozzá. Persze, viccesen megjegyzem, az is tetszett, hogy nem kell végigjátszanom egy koncertet, elég csak néha pár hangot ütnöm a hangszeren…

A Nemzeti Fiharmonikus Zenekar ütőhangszeres szólamvezetője, Joó Szabolcs © Rákossy Péter

Milyen egy ütőhangszeres művész élete a zenekarban?

H.L.: Izgalmas, sokszínű és nagyon összetett. Bár a „művész” titulus két diplomámban is szerepel, majdnem minden alkalommal megmosolyogtat: milyen dolog az, ami egyben mű is és vész is!? Vagy netalán műv-ész?!

Ettől függetlenül nagyon érdekes a zenekari ütősök tevékenysége. Egy olyan korszak vége felé tartunk, amikor a klasszikus nagyzenekari koncerten a nyitányban még talán triangulumon, a versenyműben xilofonon vagy harangjátékon, a szimfóniában pedig nagydobon, cintányéron vagy kisdobon játszhatunk – egy ütőstől elvárják, hogy ezeket mind meg tudja szólaltatni. Egy fúvós lehet fafúvós vagy rezes, de még hangszercsaládon belül sem vált az oboista klarinétra vagy fuvolára. A nyitányban a trombitát megszólaltató zenész nem harsonázik a versenyműben, és a tubás is marad a saját kaptafájánál. Az ütőhangszerek technikai fejlődése, sokszínűsége specializálódást követel a jövő ütőseitől, én mégis szerencsésnek érzem magam, hogy az elmúlt néhány évtized robbanásszerű fejlődése nem fosztott meg attól, hogy széles spektrumon próbálkozhattam.

J.Sz.: Én különválasztanám azt, hogy valaki timpanin vagy más ütőhangszeren játszik. Bár a Zeneakadémián minden hangszeren tanulnak a növendékek, úgy gondolom, az igazán jó timpanizást csak zenekarban lehet elsajátítani. Óriási a felelősségünk, mivel ez a hangszer alapjaiban határozza meg a zenekari hangzást. Sokféle hangszín és artikuláció létezik. Ha leegyszerűsítem a dolgot: a timpanit meg lehet szólaltatni nagyon halkan és nagyon hangosan is. A többi ütőhangszer – például a cintányér vagy a triangulum – az esetek nagy részében inkább színezi a hangzást vagy szólózik, tehát nem vesz részt folyamatosan a játékban. Én az elmúlt 27 évben épp fele-fele arányban játszottam ütősként és timpanistaként is.

N.Zs.: Jó érzés a zenekar hangzásába olyan hangokat is belevarázsolni, amiket az ütőhangszerek családja képvisel. Akkor is szeretem hallgatni a zenét, ha éppen nem játszom, és csak ülök a szüneteket számolva. Ilyenkor a többi szólamot figyelem. Zeneileg ez nagyon sokat ad számomra, és így a megfelelő játékstílust is könnyebben tudom kialakítani. Amikor pedig én is csatlakozhatok a zenéléshez, az felemelő érzés.

Hogyan lehet fenntartani a motivációt a mindennapok során?

H.L.: Azt mindenki tudja, hogy a zenész a hétvégén égeti a gyertyát! Komolyra fordítva a szót: a motivációt nem kell fenntartani: az vagy van, vagy kiégsz. Szerencsés vagyok, mert motivál a sok izgalmas játszanivaló a Fesztiválzenekarban. Pár napja Cage Living Room Musicját játszottam három ütős kollégámmal, másnap Mahler Dal a Földről című művének Schönberg-féle, kamarazenekarra írt változatát adtuk elő, míg harmadnap már Prokofjev darabjaival készültünk, amik Londonban, Bécsben, Heidelbergben és itthon, a Müpában is felcsendültek. A következő 20 napon 11 koncert (és jó néhány kilométer) várt rám. A motiváció így adott.

J.Sz.: A dobolás már régóta a mindennapjaim nélkülözhetetlen része. A Zeneakadémián is tanítok, és különösen motivál, hogy hetente többször is kifogástalanul meg kell tudnom mutatni dolgokat a növendékeimnek. Nemrég tartottam egy többnapos mesterkurzust Ljubljanában, ami annyira jól sikerült, hogy a jövő évre is visszahívtak. Motivál az is, hogy ebben az „instant” világban segíthetek a fiataloknak jobb zenésszé válni. Emellett nagyon inspiráló számomra együtt játszani a zenekari kollégáimmal is.

N.Zs.: Figyelemmel kísérem más zenekarok koncertjeit. Ami tetszik, azt igyekszem elsajátítani. Persze elengedhetetlen a napi gyakorlás is. Sajnos erre nem mindig jut megfelelő mennyiségű idő, de törekedni kell rá. Nyitottság nélkül csak játszunk, de nem zenélünk. Fontos az is, hogy kapjak visszajelzést a kollégáktól és a közönségtől. Rendszeresen visszahallgatom a koncertjeinket, és megfigyelem a játékomat, hogy mennyire sikerült megvalósítanom azt, amit szerettem volna. Ez egy folyamatos kontroll.

Nagy Zsolt 1994-ben debütált a Budafoki Dohnányi Zenekarban © Monoki Attila

Ki tudnának emelni egy-egy meghatározó koncertélményt?

H.L.: A BFZ otthonosan mozog a világ hangversenytermeiben Tokiótól San Franciscóig, Szentpétervártól Buenos Airesig. Itthon nemcsak a budapesti helyszíneken, hanem más városok koncerttermeiben is rendszeresen visszatérő vendégek vagyunk, a közösségi hetek alkalmával pedig egészen apró falvakba is eljutottunk, felléptünk többek között Bódvaszilason, Tiszaszalkán, Homrogdon és Gagybátorban. Talán egy ilyen koncertélményt emelnék ki a legszívesebben: a toldi Zenevár programot. A bő 300 fős falu gyermekközösségének csodálkozó és egyben hálás tekintetét sosem fogom elfelejteni. Sokat tanultam akkor és ott: burokban, kiváltságos helyzetben, elkényeztetetten élünk. A kultúrához való akadálytalan hozzáférés számunkra Budapesten adott, és ezt érdemes lenne értékelni. Az, hogy ilyen nagy számban működnek alkotómunkát végző zenei, színházi és más művészeti társulatok, még az üzletileg sikeres Nyugat nagyvárosaiban sem evidens. Budapesten ennek lehetősége nagy kincs, akár Tokióból, akár Toldról nézem; sok lelkes hozzáértő felelősségteljes munkájának gyümölcse ez. Ápoljuk, fejlesszük, értékeljük, vigyázzunk rá!

J.Sz.: 2024 novemberében Lawrence Foster karmester és Denis Kozhukhin zongoraművész volt a vendégünk. A koncerten többek között Richard Strauss Burleszkje hangzott el, ami kis túlzással egy zongora-timpani kettősverseny. Ráadásul rendkívül nehéz darab, ritkán is kerül műsorra, talán most játszottam életemben először és utoljára. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy ilyen nagyszerű muzsikusokkal együtt adhattuk elő!

N.Zs.: Számomra Gábor (Hollerung Gábor, a BDZ zeneigazgatója – a szerk.) 70. születésnapi koncertje volt meghatározó. Azon az eseményen olyan emlékek jöttek elő, amelyekre sose gondoltam volna. Gáborral 30 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni, és csodálatos volt látni, hogy azóta honnan hova jutott el mindenki a zenekarból zeneileg és emberileg is. Büszke vagyok rá, hogy ennek a részese lehettem és lehetek továbbra is.