Egy hangszer, három történet – Fókuszban a hárfások

Aki rendszeresen olvas zenei témájú cikkeket, ahhoz szokhatott hozzá, hogy általában karmesterekkel, hangszeres és énekes szólistákkal vagy különböző intézmények vezetőivel készülnek interjúk. De mi a helyzet a főállású zenészekkel, akik nélkül nem szólalhatna meg egy szimfónia, de egy operaelőadás sem? Cikksorozatunkban zenekari muzsikusokkal, egy-egy hangszer jeles képviselőivel beszélgetünk, hogy bepillantást nyerjünk az ő világukba is. Ezúttal három hárfaművészt, Roskó Bernadettet (Budafoki Dohnányi Zenekar), Sipkay Deborah-t (Nemzeti Filharmonikusok) és Polónyi Ágnest (Budapesti Fesztiválzenekar) faggattuk ki.

Hány éves korukban kezdtek el hárfát tanulni, és miért döntöttek úgy, hogy ez lesz a hivatásuk?

Roskó Bernadett: Konziban kezdtem el hárfázni, és nem szerepelt a terveim között, hogy ez lesz a hivatásom. Akkoriban még semmiről nem tudtam elképzelni, hogy a hivatásom lesz, a zenén kívül sok minden érdekelt, például az oknyomozó újságírás, az irodalom, a történelem, a művészettörténet és a néprajz is. Szerencsés vagyok, mert a középiskolás éveimet igazán támogató, biztonságos közegben tölthettem. Harmadéves főiskolásként kerültem be a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának zenekarába, egy fantasztikus közösségbe, ahol csodálatos éveket töltöttem. Ekkor dőlt el, hogy a zenekari zenészi hivatással teljes mértékben tudok és szeretnék is azonosulni.

Sipkay Deborah: 14 évesen kezdtem hárfázni, de ezt tíz évig tartó zongoratanulás előzte meg. Édesanyám ugyanis zongoratanárnő volt, én pedig óvodáskoromtól kezdve bent ültem az óráin, és hallás alapján tanultam a darabokat. Utána beírattak zeneiskolába is, ahol három év alatt végeztem el hat év anyagát. Nyolcadikos koromban, amikor eljött a felvételi ideje, mindenki azt szerette volna, hogy a zongorát folytassam, de én nem éreztem magamban a kellő elszántságot. A szolfézstanárnőm javasolta, hogy próbáljak ki egy másik hangszert, így jött a képbe a hárfa. Eleinte nem voltam annyira motivált, de amikor az egyik évfolyamtársam ötöst kapott, én meg négyest, elkezdtem többet gyakorolni, és onnantól fogva nagyon szépen haladtam.

Én is hamar kipróbálhattam magam zenekarban: már a középiskolás évek alatt bekerültem a debreceni Csokonai Színház zenekarába, és ott olyan meghatározó élmények értek, hogy biztossá vált számomra, zenekarban szeretnék játszani. Érettségi után sikeresen felvételiztem a Zeneakadémiára, ahol Lubik Hédy lett a tanárom.

Roskó Bernadett (b) a Budafoki Dohnányi Zenekar, míg Sipkay Deborah (j) (fotó: Csibi Szilvia) a Nemzeti Filharmonikusok hárfása

Polónyi Ágnes: 7 éves koromtól jártam zeneiskolába, ahol először zongoráztam, majd 11 évesen elkezdtem hárfázni is. A zenetanulás útján tulajdonképpen nem is a zene szeretete miatt indultam el, hiszen a közvetlen családomban nem volt muzsikus, klasszikus műveket is csak a hétfői rádiós kívánságműsorban hallottam. Egyszer azonban láttam a tévében egy koncertközvetítést, és nagyon sokszor mutatták a karmester partitúráját. Lenyűgözött az a sok bogyó és vonal, és meg akartam tanulni ezt a csodálatos jelrendszert. A gyakorlás is egyfajta kódfejtés volt számomra, fel sem álltam a hangszerek mellől.

Milyen egy hárfaművész élete? Hogy érzik magukat a zenekari közösségben?

R. B.: A hárfások helyzete elég speciális. A hazai szimfonikus zenekarokban általában egyetlen hárfás van. Ez több szempontból könnyebbség, hiszen nem kell alkalmazkodnom a szólamvezetőmhöz, a szólamtársakhoz, vagy felelősséget vállalnom négy-nyolc-tíz ember munkájáért, a beosztásért, a csoportdinamikáért. Amiben viszont talán nehezebb, hogy csak magamra számíthatok, a felkészüléstől egészen a koncerten elhangzó utolsó hangig. Ez nagyon izgalmas kihívás, a hárfásattitűdben benne van a szólistaság. A hárfa számos szimfonikus műben kap szólisztikus szerepet, így az ember megmutathatja a művészi és technikai tudását. A Dohnányiban többször kaptam már bizalmat Hollerung Gábortól (a BDZ zeneigazgatója – a szerk.), szerepelhettem szólistaként, versenyműveket játszhattam, amikor szeretett kollégáim kísértek. Ezek a koncertek mind nagyon szép élmények, emlékek. Amit nem igazán szeretek, az az, ha egy darabban kevés a játszanivaló, mert sajnos ilyen is van. Amikor egy műben „három hang” szerepel a hárfaszólamban, teljesen feleslegesnek érzem magam, miközben a többiek szorgalmasan játszanak. Olyankor irigykedem rájuk. (nevet)

A zenekari közösség a komfortzónám. Annak ellenére, hogy sokfélék vagyunk, más-más értékrenddel, felfogással, az a tapasztalatom, hogy az együttzenélés által a különbségek hangsúlyozása helyett arra fókuszálunk, ami közös bennünk. Képmutatás lenne azt állítani, hogy mindenki szeret mindenkit. A zenekari zenészség pszichésen, lelkileg és fizikailag is stresszes munka. A színpadon viszont megszűnnek a különbözőségeink, egymást kiegészítve, együtt alkotunk legjobb tudásunk szerint. Talán minden zenekari zenész nevében mondhatom, hogy többször éltünk át igazán felemelő és katartikus pillanatokat. Ezt pedig természetesen a közönség is megérzi.

S. D.: Mivel általában egyedül kell játszanom, már az első próbára úgy ülök be, hogy maximálisan felkészültem. Ez alatt azt értem, hogy nemcsak a saját szólamomat tanulom meg, hanem az adott mű partitúráját is tanulmányozom, így nagy meglepetés nem érhet, amikor eljátsszuk a darabot.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak 1989 óta vagyok a tagja, még Kobajasi Kenicsiró idején nyertem próbajátékot. Azóta a társaság nagyrészt kicserélődött, de így is vannak olyan kollégák, akikkel több mint 35 éve ismerjük egymást. Régebben sokat turnéztunk, és az együtt töltött időkről szép emlékeket őrzünk.

Polónyi Ágnes 2006 óta a Budapesti Fesztiválzenekar művésze, 2007-tól szólóhárfása.
Fotó: Pálinkás Éva

P. Á.: Kevesebb a teendőim sora a zenekari évadban, mint a vonósoknak vagy a fúvósoknak, hiszen nagyon sok szerző nem írt hárfaszólamot a műveibe. Még ha van is hárfa a programban, az esetek nagy részében akkor is egyedül játszom, ritka a kéthárfás produkció, így a saját magam – bevallom, nagyon szigorú – főnöke vagyok a felkészülés alatt.

A zenekari közösségünkben az első perctől kezdve otthon érzem magam. Hiszem, hogy jól együtt zenélni csak úgy lehet, ha alázattal és tisztelettel állunk egymáshoz és a kompozíciókhoz. Ha közösek a célok, maguktól működnek a dolgok.

Mennyire tartják nőies hangszernek a hárfát?

R. B.: Nem tartom kifejezetten annak, talán a formája, szépsége miatt  „királylányos”. Megszólaltatási módját, technikai nehézségeit tekintve szerintem nem lehet a hangszereket besorolni nőies vagy férfias kategóriába. A franciáknál például sok férfi hárfás van, akik vagy szólisták, vagy zenekari művészek. Lehet, hogy több kislány érdeklődik a hárfa iránt, mint mondjuk egy rézfúvós hangszer iránt, de nem általánosítanék. Szívesen látnék több fiút a hárfások között, bár a hárfa a hatéves kisfiam szerint is „lányos” hangszer.

S. D.: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy elnőiesedett a hangszer. Utánanéztem, és azt találtam, hogy az 1900-as évek első felében csupa férfi hárfás volt Magyarországon, például a Mosshammer testvérek, Rékai Miklós vagy Rohmann Henrik. 1959-ben lett Lubik Hédy a Zeneakadémia tanára, és onnantól kezdve már nem nagyon találni férfi hárfásokat.

Nekem azonban volt két fiúnövendékem is, amikor a Szent Istvánban tanítottam. Az egyik alapfokon, a másik pedig a szakgimnáziumban járt hozzám négy éven keresztül, és az érettségije után Hamburgban tanult tovább a híres francia hárfaművész, Xavier de Maistre osztályában.

P. Á.: A legtöbben talán azért tartják a hárfát nőiesnek, mert nagyon régóta angyalokkal ábrázolják, és a húrok rezgése miatt a hangzásvilága is jellemzően lágy. De én is meg tudom erősíteni, hogy egyre több férfi hárfás van már. Nemrég zajlott le az egyik legnagyobb hárfaverseny az USA-ban, ahol a három döntősből kettő fiú volt, de a lány hozta el az első díjat. Egyébként fizikailag is erősebb izomzatra van szükség ahhoz, hogy szép zengő hangon szólaljon meg a hangszer. Amiért én évekig gyakorolok, a legtöbb fiúnak/férfinek adottság. És amúgy az angyalok fiúk vagy lányok? Férfiak vagy nők?