Debussy egyetlen operája, amely az álomnál is valósabb

Impresszionista volt-e Debussy? Ez az a kérdés, amelyet időnként feltesznek azok, akik szívesen határolják be izmusok szerint a művészeket.

Persze nem alaptalan a besorolás: A tenger, a kínai tájakat megidéző Metszetek, a noktürnök és különösen az ilyen szempontból is árulkodó című Images-sorozat mind olyan zene, amelyek hatására a hallgatóban képek, illatok, átsuhanó érzések bukkannak fel és tűnnek el. Csakúgy, mint Monet, Pissarro, Renoir vagy Sisley festményeit nézve.

Debussy nem szerette ezt a címkét. Ami azt illeti, orvul ragasztották rá a kritikusok, mert nem tudták, pontosan mit kezdjenek ezzel a megfoghatatlan, szinte elmosódó, homályból születő, enyhén melankolikus, többnyire mégis életigenlő zenével, amelyben súlytalan a tragédia és tompa az öröm is. A közönség szerette, a szakma olykor fanyalgott – jobbnak tűnt hát elnevezni valahogy.

Pedig mire Debussy színre lépett és elkezdett igazán maradandó műveket írni – 1893-ban született a Vonósnégyes, egy évvel később az Egy faun délutánja –, az impresszionizmus divatjának a festészetben szinte leáldozott. Az impresszionisták 1886-ban rendezték nyolcadik, utolsó kiállításukat, immár Monet és Renoir nélkül, és bár Degas és Gauguin képviseltette magát festményekkel, naplóbejegyzéseik szerint már ők is másfelé kacsintgattak volna.

Néhány zeneíró azonban úgy találta, Debussy a festészeti impresszionizmus zenei megfelelője. Talán főként a zenedarabok címe miatt: Tükröződések a vízen – olvashatjuk például az Images egyik tételcímét, amelyhez Debussy első életrajzírója rögtön programot is költött a hullámok és a fények játékáról.

A zeneszerző úgy érezte, az impresszionista címkével az eredetiségét is kétségbe vonják. „Én »valami mást« igyekszem csinálni – bizonyos módon valóságokat – írta egy 1908-as levélben. – A hozzá nem értők ezt »impresszionizmusnak« nevezik, amit a lehető leginkább pontatlanul használnak, főleg a művészetkritikusok.” Amikor Debussy „valóságokról” beszél, úgy érti, a tengert nem közmegegyezés szerint akarja ábrázolni, hanem közvetlen tapasztalat alapján. Egyik zenekari darabja, az Images kapcsán arról írt: úgy szól, „mintha nem írta volna le”. S valljuk be: mindez – nem is kicsit – az impresszionistáknak is célja volt.

De van egy irányzat, amely közelebb állt a zeneszerző szívéhez: a szimbolizmus, amelyet az egyik irányzatalapító, Jean Moréas görög költő így határozott meg: „felöltöztetni az Ideált észlelhető formába”. A szimbolista szemében a szó, a hang, a forma szent. „A nyelv – élet és szentség” – írta Ady. Debussy szimbolizmusának első ékes példája alighanem a Stéphane Mallarmé versére született Egy faun délutánja. „Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra / szikáran, míg elönt az antik fény vad árja” – olvasható Rónay György fordításában. A faun tehát csupán sütkérezik a benyomásokban, szent, ősi küldetése van, amely szinte mitikus erővel ruházza fel. Ahogy Verlaine-ről mondták a nyugatos költők: „lírájában ismét az ember lett a poézis első tárgya”.

Így érkezünk el Debussy legnagyobb művéhez, a Pelléas és Mélisande című operához, amely a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában háromszor is hallható lesz a Müpában.

Ha valamilyen címkét Debussy büszkén viselt a zenéjével kapcsolatban, az a francia volt. A zeneszerző – aki szenvedélyesen szerette és csodálta Wagnert, és az új zene apostolát látta benne – immár kételkedett abban, hogy a bayreuthi zseni receptje alapján más is főzni tud. S nemcsak Wagnert tolta félre, hanem a teljes német zenét is, amelynek nagyjaival szemben Lullyben, Rameau-ban, Couperinben találta meg saját nemzetének zenei gyökereit. Nagy, újra és újra visszatérő célja persze egy opera komponálása volt, de valahányszor nekilátott, a megszokotthoz képest mindig valami egészen más járt az eszében. Olyannyira más, hogy sok évig nem is került ki semmi értelmezhető a kezei közül, pedig már 1893-ban megismerte Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande című drámáját az elszökött királykisasszonyról.

A középkori díszletek közé helyezett történetnek alig van néhány határozott cselekménymozzanata, de tovatűnő, ködös jellege ellenére olyan érzeteket kelt az emberben, amelyek nagyon is valóságosak. A cselekményt titokzatos jelképek mozgatják: az erdő, a bolyongás motívuma, a kút, a gyűrű, a haj és a fény csak néhány közülük. Lehet ezt impresszionizmusnak is nevezni, de pontatlan lenne. Adjuk inkább át Debussynek a szót!

„Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármely más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik” – írta 1902 áprilisában a Miért írtam meg a Pelléast? című írásában, amely az Összegyűjtött írások és beszélgetések című kötetben magyarul is olvasható (Rózsavölgyi Kiadó, 2017). A zeneszerző mintha csak definícióját adná a szimbolizmusnak. A „természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggésekről” Baudelaire Kapcsolatok című verse is eszünkbe juthat: „Jelképek erdején át visz az ember útja” – olvassuk Szabó Lőrinc fordítását.

Camille Pissaro: The Boulevard Montmartre at Night

„A Pelléas drámája, mely álomszerű atmoszférája ellenére sokkal több emberséget tartalmaz, mint az úgynevezett »élet-dokumentumok«, csodálatosan megfelelt előzetes terveimnek – írta Debussy, „élet-dokumentumok” alatt a verizmust értve. – Utalásokkal teli nyelvének érzékenysége könnyedén teljesedett ki a zenében és a zenekari környezetben.”

Ugyanebben az írásában Debussy azt hangsúlyozza, hogy újdonságot akart felfedezni, „kitaposni egy ösvényt” – hiszen zenéjét akár impresszionistának, akár szimbolistának nevezzük, abban biztosak lehetünk, hogy modern, úttörő volt, és máig annak hat.

A Pelléas azonban csak lassan lett siker. A bemutatón a közönség tagjai apró motívumokat énekeltek egymásnak à la Pelléas, annyira furcsának találták a műben hallható dallamokat. „Tizenkét évet jelentett az életemből” – kommentálta önérzetesen a zeneszerző, és ma már tudjuk, hogy az a tizenkét év nem telt el hiába.

Az eredeti dráma írója, Maurice Maeterlinck azonban egészen triviális okból haragudott meg Debussy operájára: azért volt dühös, mert nem kedvese, a szoprán Georgette Leblanc – a kor népszerű Carmenje, aki egyébként Massenet operáiban volt feledhetetlen – kapta meg Mélisande szerepét, hanem a skót–amerikai származású Mary Garden. Maeterlinck nyilvánosan leszólta az operát, és „mosta kezeit”, s ha hihetünk az anekdotának, még fizikailag is megfenyegette a zeneszerzőt. Csak 1921-ben, két évvel Debussy halála után látta a művet, és ekkor már megenyhülve írta: „A dologban végzetesen tévedtem, és neki [Debussynek] teljességgel igaza volt” – mondta. De talán ne a drámaíró példamutató felülemelkedését lássuk a nyilatkozatban, hanem pusztán azt a tényt, hogy ő és Georgette 1918-ban szakítottak.

A Pelléas és Mélisande szeptember 9-én, 11-én és 12-én hallható a Müpában a Fischer Iván Operatársulat, a Müpa, a Vicenzai Operafesztivál és a spoletói Festival dei Due Mondi közös produkciójaként. A főszerepekben Bernard Richter, Patricia Petibon és Tassis Christoyannis.