Borzongás és áhítat – hogyan lett az orgona a horror és a sci-fi hangszere?
Az orgona a világ egy legősibb hangszere, már az ókori görögök is használtak a mai formájára és működési elvére emlékeztető eszközöket. A Római, majd a Bizánci Birodalomban az arénák kelléke volt, a középkori Nyugat-Európában pedig fokozatosan a nagyobb templomok elengedhetetlen tartozékává vált. De hogyan lett templomi hangszerből a horror- és sci-fi-filmek népszerű kísérője?
Hogy a filmzeneszerzők előszeretettel alkalmazzák az orgonát, arra számtalan példa kínálkozik a filmtörténetből, és még csak nem is kell túlságosan megerőltetnünk a memóriánkat. Valószínűleg mindannyian tucatnyi filmet láttunk, amelyben jelentős szerepet kap az orgona semmi mással össze nem téveszthető hangja – leggyakrabban talán a horror és a sci-fi műfajában.
De miért vált az orgona e két műfaj jellemző – a klasszikus horrorokban már-már klisészerűen túlhasznált – hangszerévé? A jelenséghez valószínűleg némi köze van Johann Sebastian Bachnak is, akinek d-moll toccata és fúgája, a zeneirodalom alighanem legismertebb orgonadarabja számtalan filmben kapott szerepet, első alkalommal a Dr. Jekyll és Mr. Hyde című gótikus rémtörténet 1931-es feldolgozásában. Az orgonazene azóta számtalan sötét tónusú, a gótikus esztétika jegyében született filmalkotásban jelent meg – főleg a 80-as és a 90-es években –, elég csak a Batman (1989) és a Batman visszatér (1992), az Interjú a vámpírral (1994), Az ördög ügyvédje (1997) és az Álmosvölgy legendája (1999) című filmekre gondolni. Talán ezeknek is köszönhető, hogy az orgonát a liturgikus zenében játszott szerepe helyett ma már sokan inkább ódon épületek omladozó falai mögött rejtőző emberarcú szörnyetegekkel azonosítják.
Az operaház fantomja 1962-es filmváltozatában szintén fontos szerepet kap az orgona, és bár Andrew Lloyd Webber jóval népszerűbb színpadi musicalverziójában maga a hangszer ritkábban szólal meg, a történet – illetve az orgonaművész címszereplő – óriási népszerűségre és ismertségre tett szert általa, így 1976-os bemutatója óta valószínűleg nézők generációinak fejében mélyítette el az orgona és a magányos, világtól elzárt szörnyeteg fogalmi kapcsolatát.
Ugyanakkor az orgonát nem kizárólag a gótikus romantika, illetve a horror- és vámpírfilmek műfajában alkalmazzák szívesen a zeneszerzők, a sci-fi alapművei között is jócskán találni erre példát. Ha felidézzük a 2001: Űrodüsszeia vagy az Interstellar nagyszabású képsorait, talán már el sem tudnánk képzelni őket az orgona magasztosságot árasztó harmóniái nélkül. A hangszer utánozhatatlan hangja évszázadok óta zeng a templomok falai között, emelkedettséget és szakralitást hordoz, így talán érthető, hogy a világűr emberi léptékkel leírhatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan hatalmasságát bemutató filmpillanatoknak is nagyszerű kísérője. Az orgona fenségességéhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a kiismerhetetlen Istenhez intézett imádságok lelkülete, így nagyszerűen illik a végtelen űrbe kivetett ember áhítatának ábrázolásához is.
