Az „acélkorszak” zeneszerzője

1953. március 5-én, Moszkvában elhunyt Szergej Prokofjev. És Sztálin. Érthető módon a korabeli sajtó a szovjet diktátor halálától volt hangos, a zeneszerzőről alig esett szó. Szerencsére az utókor sokszorosan kárpótolta Prokofjevet, így hetven évvel később, 2023-ban már az ő évfordulójára emlékezünk, hiszen megkerülhetetlen alakja lett a 20. század zenetörténetének.

Elkényeztetett gyermekként nevelkedett a Donyeck melletti faluban, Szoncivkában, francia és német nevelőnők vették körül, valamint az alkalmazottak gyerekei, akik magázták a kis Szergejt. Édesanyjától kapta első zongoraleckéit négyévesen, nem sokkal később már komponált, először csak saját hangszerére, nyolcévesen pedig operát is. Ez idő tájt megtanult sakkozni, a játék iránti szenvedélye egész életében végigkísérte (egyszer legyőzte a világhírű kubai nagymestert, José Raúl Capablancát is). A Reinhold Glière-től vett órák után a Szentpétervári Konzervatórium növendéke lett, ahol Ljadov, Cserepnyin és Rimszkij-Korszakov voltak mesterei, akiket Önéletrajzában folyamatosan kritizált. Az osztálytársainál jóval fiatalabb Prokofjev goromba és arrogáns stílusa mindenkinél kiverte a biztosítékot.

A konzervatórium után főképp saját maga által előadott virtuóz és disszonáns zongoradarabjaival vált híressé-hírhedtté, ekkoriban komponált zongoraversenyei közül az elsővel elnyerte a Rubinstein-díjat, a második premierje pedig botrányba fulladt. A zongorát ütőhangszerként használta, és mindent elutasított, amit Chopinnek és Lisztnek köszönhetett az instrumentum.

Külföldi látogatásai után az első világháború alatt a komponálásba temetkezett, az 1917-es októberi forradalom azonban félbeszakította a termékeny esztendőt, melyben több közkedvelt műve, például a D-dúr hegedűverseny és a Klasszikus szimfónia is keletkezett. Prokofjev Japánon át az Egyesült Államokba menekült, ahol elsősorban zongoristaként próbált megélni, a kritikák azonban gyakran fanyalogtak újszerű stílusán, és „bolsevik zongoristaként” jellemezték, zenéjét „hangokba öntött acélnak” nevezve. Chicagóból kapott megrendelést új operára, A három narancs szerelmesére, mely később egyik legtöbbet játszott dalszínházi műve lett, az amerikai bukás azonban arra késztette a komponistát, hogy tovább lépjen, így 1920-ban Párizsba vezetett útja. Gyagilev kihasználta ezt, és két balettre is felkérte a szerzőt (Acéllépés, A tékozló fiú), aki közben A tüzes angyal című operáján és 3. zongoraversenyén dolgozott, valamint igen sokat koncertezett.

Prokofjevben az „acélkorszak” zeneszerzőjét látták, akit lehetett szeretni, gyűlölni vagy akár kinevetni, de nem lehetett róla nem tudomást venni. Pedig neoklasszicizmusa ma már nem számít hihetetlenül modernnek: zenéje alapvetően végig tonális maradt, klasszikus formákat használt, és szikár témái mellett tudott igen szép dallamokat is komponálni, mindezt sajátos arcéllel.

Néhány rövid hazalátogatás után 1932-ben végleg hazatért. Prokofjevet végre ünnepelték! A szovjetrendszer hidegen hagyta, egyik barátja kérdésére a következőképpen válaszolt: „Minden kormány jó nekem, amelyik hagyja, hogy komponáljak, és előad minden hangjegyet, ami a tollam alól kikerül, még mielőtt megszáradna rajta a tinta.” A harmincas években kiváló művek sorát írta, nem törődve semmiféle megfelelni vágyással: szimfóniái és zongoraversenyei mellett zongoraszonáták, kamarazene és filmzene hagyta el műhelyét, utóbbiak közül említésre méltó a Kizsé hadnagy, a Rettegett Iván és az Alekszandr Nyevszkij (A jégmezők lovagja). De ebben az időszakban komponálta máig legnépszerűbb zenéit is: a Rómeó és Júlia balettet és az ifjúsági hangversenyek talán legtöbbet játszott darabját, a Péter és a farkast.

A háborús évek művei még letisztultabbá, szelídebbé váltak, ezek közé sorolható grandiózus operája, a Háború és béke, az 5. szimfónia, a 2. vonósnégyes, a D-dúr szonáta fuvolára és zongorára, a „háborús zongoraszonáták” és másik nagy balettje, a Hamupipőke. Ezek már mintha közelebb állnának a szocialista realizmus által megfogalmazott igényekhez, melyek végül Prokofjevet is elérték 1948-ban, amikor a zsdanovi határozat az ő műveit is „formalistának” (azaz a rendszer számára disszonánsnak, zavarosnak) bélyegezte. Nem volt mit tenni, Prokofjev pályatársaival együtt megköszönte a kioktatást, és megpróbált olyan műveket írni, amelyekért nem érhette vád. Nem csoda, hogy alábbhagyott alkotói kedve. Megírta még A kővirág című balettet, a fiatal Rosztropovicsnak szánt Csellószonátát, valamint a Sinfonia concertantét és a 7. szimfóniát, de krónikus beteg lett, visszavonult a közélettől, és végül hatvanegy éves korában agyvérzés okozta halálát.

Honegger őt tartotta kortársai közül a zene legnagyobb alakjának, a nemrég elhunyt amerikai zenetörténész, Richard Taruskin szerint pedig a 20. század legeredetibb diatonikus melódiáit komponálta. Még szebben nyilatkozott róla minden idők egyik legjelentősebb Prokofjev-előadója, Szvjatoszlav Richter: „Lenyűgözött stílusának rendkívüli világossága és a zene szerkezeti tökéletessége. Soha ehhez hasonlót nem hallottam. A zeneszerző vad merészséggel rombolta le a romantika eszményképeit, és belevitte a zenébe a 20. század romboló lüktetését. [...] Amíg Prokofjev élt, mindig számíthattunk valami csodára. Mintha varázsló lett volna, aki varázspálcája suhintásával képes mesés kinccsel megajándékozni minket.”

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg.