A vers nem öregszik

A költőket ritkán szoktuk idős embernek elképzelni, inkább ifjúként, erejük teljében lévőként gondolunk rájuk. Pedig az időskori, létösszegző lírának is vannak szép hagyományai a magyar irodalomban – amelyekhez a nyelvészprofesszor és műfordító Nádasdy Ádám is csatlakozik költőként.

A költők borongós, komor alakként egyszer szúrósan bús, máskor lázas tekintettel néznek ránk a többnyire sötét tónusú portrékról, görnyedt testtartásukon, sápadt vonásaikon pedig kiütközik a honért, avagy mindnyájunk lelki teljességéért érzett aggodalom. Kétségtelen, hogy sokan közülük nem érhették meg az öregkort, és sorsukban időnként visszatükröződött életfelfogásuk és eszmeiségük éppúgy, mint a költészetet nemegyszer kísérő felfokozott idegállapot által predesztinált életút. Volt, aki a harc mezején esett el (például Balassi vagy Petőfi), vagy a harc mezején végezték ki munkaszolgálatosként (Radnóti), másokat váratlan betegség ragadott el idő előtt (Csokonai vagy Kazinczy), és olyan is akadt, akit életmódja vitt viszonylag fiatalon a sírba (Ady), vagy aki saját tehetségének súlya alatt roppant meg (József Attila).

Természetesen kivételek is vannak, nem is kimondottan a szabályt erősítendő. Az időskori lírából az ifjonti lázadást követően rendszerint a tapasztalat és a megélt élet során szerzett, a világról és az emberről szóló tudás köszön vissza, nem feltétlenül egyfajta összegzésként, inkább a bölcsesség és a vele olykor párban járó kétségek koordinálta számadás bőségével.

A magyar időskori líra nagy klasszikusai közé tartozik Arany János kései költészete. A költő a Gyulai Páltól kapott egyedi, bőrkötéses könyvbe, az úgynevezett kapcsos könyvbe írta – nemegyszer a Margitsziget fái alatt – az egyik kikericsfajta nyomán Őszikéknek keresztelt versciklusát. A kapcsos könyv egyébként nem csupán ezt a zömmel 1877 és 1880 között keletkezett 56 verset tartalmazza, hanem korábbi műveket és személyes feljegyzéseket is.

Darabjai az elmúlás, a befejezettség érzete és a megnyugvás iránti vágy mellett az élethez való ragaszkodás lírai lenyomatai: az addig javarészt epikusként verselő Aranynak e kései műveiben sokan a modern magyar költészet megszületését tisztelik. Egyes vélekedések szerint a költő e versekből is visszacsengő magányosságát és zárkózottságát nem is annyira a számára idegenné váló modern világ dekadenciája okozta, hanem egy akkor még gyógyíthatatlan kóros állapot, az epekövek és az abból kialakuló sipoly.

Nádasdy Ádám © Székelyhidi Zsolt

De más példát is találunk arra, amikor az időskori költészet váltást jelent. Míg Aranynál a lírai hang erősödött föl az életkor előrehaladtával, addig Kálnoky László kései verseiben éppenséggel a prózával rokonítható megoldások használata került előtérbe. Az 1970-es években végbement fordulat fontos jellemzője volt, hogy az addig a kötött formákhoz erősen ragaszkodó költő egyszeriben elkezdett formailag szegényesebbnek tűnő, tónusaiban lecsupaszított, ugyanakkor a történeti elemeket jobban hangsúlyozó, epikai jellegű verseket írni, nem mellesleg pedig fiktív alakokon keresztül megalkotta verses önéletrajzát. Saját alteregóját is megteremtette, Homálynoky Szaniszló figurája mintha Kosztolányi Esti Kornéljának karikatúrája akarna lenni.

A fentiektől eltérő utat járt be a manapság méltatlanul keveset emlegetett Illyés Gyula, akinek költészetében időskorára visszaszorultak az epikus elemek és a didaktikus kiszólások, a letisztultság helyett inkább a sűrítés eszközével élt, a verseiben szereplő képek bonyolultabbá, a hangütés egyre személyesebbé vált, és különösen fontos szerepet kaptak a vers tárgyát és a költői ént egyaránt megjelenítő metaforák.

A nyelvészeti és műfordítói munkásságáról is méltán ismert, 78. születésnapját ünneplő Nádasdy Ádám költészetében az utóbbi néhány kötetben jelent meg a létösszegzés igénye. Nádasdy lírájára korábban is jellemző volt a megszemélyesítés, amelyhez nagyon szuverén, különösen egyedi hang is társult. Az Aegon irodalmi díj átadásakor ennek kapcsán például az egyik zsűritag így fogalmazott:

Nádasdy költészete azt üzeni, „élj úgy, ahogy akarsz, legyél bátor az életformád kiválasztásában”.

Nádasdy az utóbbi egy évtizedben írott verseiben is megmaradt ezen a költészeti szabadság jellemezte csapáson, legalábbis abban az értelemben, hogy formai kérdésekben és a hangütést tekintve nem kísérletezik újszerű dolgokkal, témái között ugyanakkor megjelenik a közelgő elmúlás, illetve annak elfogadása, miközben nagy szavak és patetikus megnyilvánulások nélkül beszél arról, hogy életének kisebb-nagyobb epizódjai közül nem bánt meg semmit. Az öregedés és a halál kérdését is a tőle megszokott könnyedséggel és iróniával járja körbe. Egy kritikusa szerint ezek az újabb versek a komolyság és a komolytalanság határán egyensúlyoznak, a tragikum és a komikum pedig egymást erősítve hat. Ám – mint Nádasdy legutóbbi kötetének fülszövege fogalmaz – hiába járunk az emberélet felén túl, ebben az esetben is utazásról van szó, hiszen az életkor nem jelent egyet a folyamatok leállásával, az ember és a körülötte lévő világ a költészettel egyetemben rendületlenül mozgásban marad.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 3. számában jelent meg.