A bűvös szoknyavadász

Kevés operát ismerünk, amely egyszerre olyan összetett és szórakoztató, mint a Don Giovanni. Maradéktalan élvezetet talál benne az a néző is, akit csupán a léha csábító tündöklése és bukása érdekel a történetben, de még többet ad azoknak, akik az érzékiség megtestesülését látják a főhősben. Egyszerre komédia és tragédia, amelyben egyaránt hallunk könnyed, bájos áriákat és sorsszerű, súlyos akkordokat. De kicsoda Don Giovanni, avagy Don Juan – mítosz, archetípus vagy egy tanmese elrettentő példája?

A Don Juan-legenda első nyomait Spanyolországban kell keresnünk: a spanyolok büszkék is rá, hogy olyan mítoszt adtak a világnak, amely azóta is megmozgatja írók, költők, férfiak és nők fantáziáját. A hírhedt libertinus történetét, aki a női szívek elrablására tette fel az életét, először alighanem Tirso de Molina vetette papírra 1630-ban írt, A sevillai szédelgő és a kővendég című drámájában. A katolikus pap, költő és drámaíró mindent tudott a korról, amelyben élt, és a többségnél mélyebben látott bele a körülötte élők lelkébe. Nemcsak a teológiát ismerte, hanem a nemesek és a parasztok életét is, maga is egy arisztokrata törvénytelen gyereke volt, utazásai során pedig számos mesével találkozott. Ahogy a címből kitűnik, két ismert történetmintát tett egymás mellé: az egyik a csábításról szól, a másik pedig az isteni igazságszolgáltatásról.

De merített a portugál és a spanyol népi hagyományokból és toposzokból is. Mivel évekig élt portugál földön, maga is hallhatta a különös férfi évszázadokon át mesélt történetét arról, ahogyan elcsábítja a lányokat, majd eltűnik, mint egy könnyű álom. Járatos volt Szent Iván (vagyis Keresztelő János – San Juan) éjszakájának szokásaiban is, amikor a fiatal férfiak a tűz fölött ugrálnak, hogy bátorságukat bizonyítsák, a lányok pedig szerelmi varázslatokkal igyekeznek jövendőbelit fogni maguknak. A Don Juan-történetben felfedezhetjük egy ősi, Ibériában honos napkultusz nyomait is: a Napisten reggel királyként tündököl, délben dicsőséges, estére beteg, éjjel pedig meghal és eltemettetik. Ugyanezt az utat járja be Don Juan, akit tiszteletreméltó nemesként üdvözölnek nappal, bókokat fogad és oszt, és akár a hagyomány szerint a táncoló napkorong Szent Iván-éjszakán, menüettet jár a násznéppel, napszállta után azonban a bukás várja. Ann Livermore zenetörténész szerint a Kormányzó karakterének ugyancsak pogány istenség lehet az őse, talán éppen Janus, a kétarcú római isten, a kezdet és a vég ura, aki a kezében kulcsokat tart.

Tirso drámájában Don Juan azzal az ördögi tulajdonsággal is bír, hogy bármely nőt képes édes szavakkal elcsábítani, s nem tévedünk, ha erről rögtön a paradicsombéli Lucifer jut eszünkbe. A derék pap a történeten keresztül annak helytelenségére szerette volna figyelmeztetni nézőit, ha egy felelőtlenül elpazarolt élet végén valaki egyetlen bűnbánó imával próbálja helyretenni ballépéseit.

Se szeri, se száma a Don Juan-monda 17–18. századi feldolgozásainak. Molière 1665-ben bemutatott drámája a fő pontokon nem tér el mintájától, de a csábító francia ateista szabadgondolkodóként mutatkozik be, inasa, Sganarelle (Leporello megfelelője) babonás vallásossága pedig gúny tárgyává válik. A Don Juan iránti érdeklődést Mozart műve, a Don Giovanni srófolta még magasabbra, amelyet Richard Wagner nevezetes mondása nyomán „minden operák operájának” szokás nevezni. A javíthatatlan szoknyavadászról E. T. A. Hoffmann elbeszélést, Alekszandr Puskin drámai költeményt írt – utóbbiból egy elfeledett, de nagy hatású orosz zeneszerző, Dargomizsszkij komponált operát (melynek befejezése Rimszkij-Korszakovra maradt).

A salzburgi mester művét híresen nagyra tartotta Søren Kierkegaard dán filozófus is: „Mozart Don Juanjával lép be azoknak a halhatatlanoknak kis seregébe, akiknek a nevét és műveit nem fogja elfeledni az idő, mivel az örökkévalóság emlékezik rájuk” – írta Vagy-vagy című könyvében. Szerinte Don Giovanni az örök mozgás és szenvedély alakja, aki szükségképpen csak a zene által jelenhet meg a maga teljességében. Nincsen etikai vagy vallási iránytűje, csakis a szépséget hajszolja, és ahogy egy hangjegynek, úgy ennek a figurának is az a sorsa, hogy egyszer megszűnik, elbukik, elhal: amíg létezik, megállíthatatlan, de végzete is elkerülhetetlen.

Az egzisztencialista író, Albert Camus elvetett minden olyan értelmezést, amely szerint Don Juan kétségbeesetten keresi az igaz szerelmet, a lelkében tátongó űrt akarja betölteni, vagy végtelen melankólia hajtja – úgy látta, ez a karakter csupán annyit tűzött ki maga elé, hogy betöltse a jelen pillanat szükségleteit, kielégítse ösztöneit, így aztán attól sem kell félnie, hogy létezik végzet vagy büntetés, amely utolérné. Végül említsünk meg két filmet is: az egyikben Brigitte Bardot játszotta a csábító egyik alakváltozatát (Don Juan, avagy ha Don Juan nő lett volna, 1973), a másikban pedig Johnny Depp (Don Juan DeMarco, 1995) – ő azonban már segítségre szorult, a pszichiáter szerepében Marlon Brando igyekezett kigyógyítani neurózisából. Ebbe a feldolgozásba kevesebb filozófia, annál több érzékiség szorult: „Minden igazi szerető tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az eksztázisnak vége, és ott látja maga előtt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán.”

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 4. számában jelent meg.