Fotó: Unsplash
Népzenéből műzenét, avagy gyorstalpaló a skandináv zeneszerzőkhöz
A 19. században, a nemzetek öntudatra ébredésének idején a skandináv országokban is megjelent az igény arra, hogy saját művészi és ezen belül zenei hangot teremtsenek meg, amely a népi hagyományokban gyökerezik, ugyanakkor az Európa-szerte alkalmazott műzenei technikákhoz is hű marad. Ezúttal a norvég, a finn és a svéd zene vezéralakjaihoz adunk egy kis gyorstalpalót.
A skandináv nemzeti zenei törekvések egyik legkorábbi élharcosa a 19. század második felében alkotó Edvard Grieg. Tehetsége főleg dalokban és lírai zongoradarabokban tündökölt, melyek komponálásakor a romantika zenei nyelvére és norvég népi dallamokra egyaránt támaszkodott. Édesanyját rokoni szálak fűzték a „norvég Paganinihez”, Ole Bullhoz, aki elérte, hogy Grieget a neves lipcsei konzervatóriumban taníttassák. Grieg utálattal emlékezett vissza a lipcsei évekre, egyvalamit azonban biztosan hazahozott onnan: Robert Schumann zenéjének ismeretét és szeretetét. Bull volt az egyik olyan muzsikus, aki a húszéves zeneszerzőben maradandó érdeklődést ébresztett a norvég népzene iránt. Grieg zongoristaként és karmesterként is kivette a részét hazája zenei életének fellendítéséből, annak ellenére, hogy komponistaként a nagyszabású szimfonikus műfajok nem álltak igazán a kezére. Grieg azóta is töretlen népszerűségnek örvendő a-moll zongoraversenyétől Liszt Ferenc is egészen el volt ragadtatva. Másik legismertebb darabja, a Peer Gynt kísérőzenéje személyesen Henrik Ibsen drámaíró felkérésére készült.
Jean Sibelius a késő 19. és a kora 20. században vált a finn zene megteremtésének központi alakjává. Életműve túlnyomórészt zenekari darabokból, köztük szimfóniákból és hangkölteményekből áll, amelyek gyakran a finnek népi eposzából, a Kalevalából merítik témájukat. Sibelius fiatalsága idején a városi elit a svéd, míg a hatalommal nem rendelkező többség a finn nyelvet használta. A zeneszerző családja is svédül beszélt, Sibelius csak az 1890-es években mélyedt el igazán a finn nyelvben. Ebben alighanem a későbbi feleségével, Aino Järnefelttel szövődő románc is szerepet játszott, a Järnefelt család ugyanis a finn történelem és irodalom újrafelfedezését, illetve a finn nyelv nemzeti nyelvvé emelését szorgalmazta. Bár maga Sibelius is gyűjtött népi dallamokat (például épp a nászútján), alig idézett belőlük hangról hangra, inkább zenei lényegük megtanulása volt a célja. Egész életében hadilábon állt az akadémikus zeneszerzői eljárásokkal, de annál önazonosabbnak bizonyult az a népi gyökerű, hol grandiózus, hol meditatív stílus, amelybe lelkesen belevetette magát.
Szinte kizárólag programzenét írt a svéd Hugo Alfvén, akinek festőművészi alkotómunkája a kifinomult zenekarkezelésben és a hangszínek kiaknázásában is visszaköszön. Darabjait gyakran a svéd táj inspirálta, elmondása szerint éjszakai tengeri utak alatt támadtak a legjobb ötletei. Tevékenysége kóruskarnagyként, karmesterként és hegedűsként is mélyen a 20. századba nyúlik, ám zeneszerzőként mindvégig a késő romantika híve maradt. Megbecsültségét jelzi, hogy csaknem három évtizeden át volt az uppsalai egyetem zeneigazgatója, és Sveriges flagga című kórusműve majdhogynem Svédország második himnuszává lépett elő. Legtöbbet játszott darabjai között zenekarra írt „svéd rapszódiák”, szimfóniák és férfikari népdalfeldolgozások szerepelnek. A festészet és a zene mellett írói vénával is rendelkezett, négykötetes önéletrajza egyben Svédország zenei életének egyik legszínesebb forrása.
A cikk illusztrációi AI (Midjourney) segítségével készültek.
