Mennyire volt siket Beethoven?
Beethoven siketsége egyike a zenetörténet nagy legendáinak, amihez éppúgy anekdoták és mendemondák kötődnek, mint Mozart csodagyerek voltához vagy Liszt Ferenc „rocksztárságához”. De a zeneszerző halláskárosodása egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyit meg tudunk válaszolni, még akkor is, ha az utóbbi években számos új felfedezésre jutott a történeti orvostudomány. A kortárs regényíró, Victor Hugo írta a műveiről: „Ezeket a hangzó csodákat egy olyan elme hozta létre, akinek a füle siket. Olyan ez, mintha egy vak isten teremtene napokat.”
Beethoven először 1798-ban figyelt fel hallása romlására, és egyes becslések szerint három évvel később, harmincegy évesen már hallása 60 százalékát elveszítette. Számos kétségbeesett próbálkozása volt a romlás megállítására, de mindegyik kudarccal végződött. 1801-ben egy levelében azt írta egyik barátjának, hogy a siketülést „biztosan a hasa” és a hasmenésekkel járó állandó gyengeség okozza, amin egy orvos mandulaolajjal és egyéb tonizáló krémekkel igyekezett segíteni. „Aztán jött egy másik szamár – írja Beethoven –, és hideg fürdőket tanácsolt az egészségem védelmében. Egy kicsivel eszesebb pedig langymeleg dunai fürdőt ajánlott.” Egy gyógynövényes kenőcs valamelyest segített, de valódi hatása annak sem volt. Ebből a levélrészletből tudjuk, hogy Beethoven kondícióját erőteljes tinnitus kísérte. „Erősebbnek és jobban érzem magam, de a fülem folyamatosan, éjjel-nappal énekel és zúg.”
A zeneszerző 1812-ben próbálkozott először hallótölcsérrel – a bonni Beethoven-Hausban látható is négy darab, amelyeket igénybe vett életének utolsó évtizedében. Tervezőjük sem érdektelen alak: Johann Nepomuk Maelzel saját híresztelése szerint mérnökzseni volt, aki egy sakkautomatával turnézott Európában, és a legenda szerint a gépezet még Napóleont is legyőzte a táblán. A masinában egyes források szerint egy apró emberke ült, mások azt állítják, ha valódi volt is, nem Maelzel találta fel. Később a zeneszerző impresszáriójául szegődött, de kapcsolatuk – nem meglepetés – hangos veszekedéssel ért véget.
A bonni Beethoven-Hausban kiállított hallótölcsérek
Forrás: Beethoven-Haus Bonn
Beethoven korábban lefűrészeltette zongorája lábait, hogy a szoba padlója átvegye a hangszertest rezgését, és így jobban érzékelje a hangokat. Fennmaradtak beszélgetőfüzetei, amelyekben javarészt titkára, Anton Schindler és mások neki intézett mondandóját olvashatjuk, sajnos a zeneszerző szavait csak elvétve. Hiba lenne tehát Beethovenre úgy tekintenünk, mint olyasvalakire, akinek nem is volt szüksége hallásra és társas érintkezésre ahhoz, hogy alkotni tudjon, pedig sokáig tartotta magát az elképzelés, miszerint Beethoven azért írt páratlanul egyéni és újító műveket, mert nem hallott más darabokat.
Annyi igaz, hogy a virtuóz zongorista Beethoven kénytelen volt a koncertezéstől visszavonulni, és pusztán kompozícióiból megélni. Ezért komponált kisebb, ám tetszetős műveket is: variációkat az angol himnuszra, skót népdalfeldolgozásokat vagy más, kottaként kelendő darabokat.
Hogy mennyit hallott élete utolsó tíz évében, azt nehéz pontosan megmondani. Csak 1814-ben vonult vissza végleg a színpadtól, és még évekig képes volt megérteni a körülötte lévőket, ha tagoltan, kiabálva beszéltek hozzá, semmit nem értett azonban a puszta beszédből, ha zajos közegben volt. Egy 1823-as visszaemlékezés szerint egy idegen férfi megszólította őt kedvenc kávéházában, hogy tanácsot kérjen saját halláskárosultságával kapcsolatban: „A fürdők és a vidéki levegő sok mindenen segít. Csak ne használjon mechanikus segédeszközöket túl korán – tette hozzá a fültölcsérekre célozva. – A bal fülemet magam így tudtam valamelyest megkímélni.”
A fentiek alapján életszerűnek tűnik az a feltételezés, amellyel Theodore Albrecht, az ohiói Kent State University zenetudósa állt négy évvel ezelőtt a nyilvánosság elé: Beethoven sokkal többet hallhatott a IX. szimfóniából, mint eddig gondoltuk. „Nem csupán arról van szó, hogy nem volt teljesen siket 1824 májusában, a IX. szimfónia premierje idején, de két évvel később az utolsó bemutatójából, az op. 130-as B-dúr vonósnégyesből is hallhatott valamit – igaz, meglehetősen gyengén” – írta a zenetörténész.
Siketségének oka magát Beethovent foglalkoztatta a legjobban, ezért meghagyta, hogy halála után végezzenek rajta vizsgálatot. A halottkém jelentése szerint hallóidegei összezsugorodtak és megkülönböztethetetlenek voltak, a hallóerek megvastagodtak – ezek a tünetek azonban nem sokat árultak el az okokról. A Dél-Kaliforniai Egyetem kutatói egy évtizede az úgynevezett Nox3 gént okolták a siketségéért, a Clinical Chemistry nevű szaklapban idén közölt tanulmány szerint pedig ólommérgezés okozta a halláskárosodását. Egy későbbi, haj alapján végzett vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy a zeneszerző halálát májkárosodás és ólommérgezés okozta. Mindkettőért az olcsó, ólommal ízesített borok tehetők felelőssé.
Egyik legnépszerűbb versenyműve, az 1805–1806-ban komponált G-dúr zongoraverseny még Beethoven szólójával csendült fel a nyilvános ősbemutatón Bécsben, 1808-ban. Noha ekkor már egy évtizede nyugtalan volt hallása miatt, ezen az estén elsöprő sikert aratott a Karfantáziával, valamint az V. és a VI. (Pastorale) szimfóniával. Maratoni koncert lehetett!
A G-dúr zongoraversenyt kétszer is hallhatjuk a közeljövőben. November 26-án Philippe Herreweghe együttese, az Orchestre des Champs-Élysées adja elő Kristian Bezuidenhout szólójával, a Budapesti Fesztiválzenekar és Robin Ticciati hangversenyén pedig a svájci virtuóz, Francesco Piemontesi lép fel.