Egy szilaj tánc, amit a madárpók csípése ihletett
A pizzica a dél-olaszországi kultúra egyik legnépszerűbb exportcikke, melynek története is igen szórakoztató. A tradicionális mediterrán ritmusokat reszelős blueszal vegyíti áprilisban Justin Adams és Mauro Durante közös fellépése. Előtte elmondjuk, mit érdemes tudni a pizzicáról.
Hogy a féktelen zene és a vad tánc képes az emberből kiűzni az átvitt értelemben vett gonoszt, azt egy jól sikerült koncert után mindannyian érezhettük már. A ritmus tisztító, felemelő erejétől újjászületünk, a szívbemarkoló ének felold bennünk valamit. Nincsenek ezzel máshogy a mediterrán Dél-Olaszországban sem, ahol a pizzica, vagyis a sirató- és szerelmes dalok műfaját speciális történettel fűszerezte meg a folklór.
PÓKOK, SKORPIÓK ÉS SZENT PÁL, A GYÓGYÍTÓ
A pizzica salentina Puglia régióból, a Salentói-félszigetről származik, és a tarantella egyik népszerű alfaja. Bármennyire csábító is arra gondolni, hogy az elnevezés valamiféleképpen kapcsolódik az olaszok nemzeti ételéhez, ki kell ábrándítsunk, egyben fel is kell villanyoznunk mindenkit: ez a kedves kis szó azt jelenti, csípés.
A folklór úgy tartja, hogy azokat, akiket megcsípett a tarantula, vagyis a mérges madárpók, és hisztérikus, transzszerű rohamok közt vergődnek, csakis ütemes dallamokkal és tánccal lehet meggyógyítani. A balszerencsés áldozat a legtöbb esetben nő volt, akin a zene, az ének, a ritmus és a tánc erejével igyekeztek segíteni. Ha ennél tényszerűbbek szeretnénk lenni, a parasztasszonyok valószínűleg ebben a formában szabadultak meg a mindennapi élet keserveitől, nehézségeitől.
A pizzica szó első írásos említése 1797-ből származik. Ekkor látogatott Taranto városába IV. Ferdinánd király, és az ő tiszteletére bemutatott táncot nevezték így. A pizzicához hasonló előadásmódok létezését azonban egészen a görög gyarmatosításig követi vissza a folklórtörténet, a bor és mámor istene, Dionüszosz tiszteletére rendezett szertartásokon ugyanis szintén a féktelen zene és vad tánc volt a jellemző.
Aztán jött a kereszténység, és vele együtt Szent Pál, a gyógyító – aki leváltotta kivételezett pozíciójából Dionüszoszt. A tánc viszont maradt, és onnantól kezdve már Szent Pálnak áldoztak ebben a formában a lelkes tánchívők. A 19. századtól már kifejezetten a „tarantismo” fent említett, terapeutikus gyakorlatát jelölték a műfajjal.
A SZABADSÁGÉRZÉS TRANSZBA HAJLÓ MEGTAPASZTALÁSA
Na de kik is művelhetik ezt a hipnotikus táncot? Bár megalkotói az ördögöt elsősorban a nőkből igyekeztek kiűzni, a szórakozás már jár a férfiaknak is! Van, hogy a pizzicában a két nem képviselői vegyesen állnak párba, udvarlást mímelve. A nő ilyenkor egy piros zsebkendővel, a szerelem szimbólumával csábítja táncra a kiválasztott férfit. Hagyományosan egy olyan konstelláció is létezik, amelyben két férfi kezd imitált párbajba. A legvadabb pizzicarajongók pedig már biztosan láttak olyan felállást is, ahol két férfi közül az egyik nőnek öltözik, és így komédiáznak tánc közben.
Dél-Olaszország egyik legnagyobb művészeti kincsében tehát büszke történelem és játékos folklór keveredik. A kicsapongó energiákat, a merev korlátok elutasítását és a szabadság transzba hajló megtapasztalásának vágyát jelzi ez a buja forma.
A 19. századig a tánchoz a zenét elsősorban a zampogna nevű olasz dudaféle adta, amelyet aztán leváltott a hegedű, a mandolin, a tambura és a harmonika. Ezek kevercsének izgalmas hangzása és az általában kíméletlenül felgyorsított tempó biztosította a teljes észvesztést a pizzica művelése közben. „Mezítlábas táncosok, ritmikus ringatózás a mámorító ütemekre és fájóan szép énekhangokra, gyorsuló ritmus, egészen az őrületig. Csábító, gyönyörű, zsigeri...” – lelkendezik a műfajról az Issimo című, olasz témákra specializálódott online magazin.
Érdekesség, hogy az 1980-as években elterjedt az úgynevezett „neo-pizzica” irányzat is. Míg a tradicionális pizzica rengeteg ritualizált alakzatot, testtartást mutat be, és a paraszti életformához kötődik, addig ez az új változat eltávolodott az eredeti keretektől, és sokkal inkább hagyatkozott az adott táncos aktuális érzelmeire. Manapság a pizzica közösségteremtő erejét hangsúlyozzák az olaszok, és mindenki más is, akit már legalább egyszer elbűvölt a műfaj. Aki csak meghallja a dallamot és meglátja a lelkes örömtáncot, szívesen csatlakozik a körbe. Természetesen fesztivált is rendeznek köré: 1998 óta hódít a Notte della Taranta, vagyis a Tarantula éjszakája Salento városában. Így lett mára a pizzica Salento folklórörökségének a világon bárhol átélhető ünnepe.
VÁRATLAN KOMBINÁCIÓ: FÉKTELEN PIZZICA ÉS RESZELŐS BLUES
2023. április 18-án a pizzicából is ízelítőt kaphat a Müpa közönsége, hiszen Justin Adams és Mauro Durante fúziósjazz-koncertjén kiemelt szerepe lesz a műfajnak. Ez nem véletlen, hiszen Durante a vezetője az egyik legismertebb pizzicaegyüttesnek, a Canzoniere Grecanico Salentinónak, amely ma Olaszország igencsak népszerű zenei exportterméke.
Most izgalmas világzenei lemezét, a 2021-es Still moving címűt mutatja be közösen a brit gitárossal, aki többek között Sinéad O’Connorral is játszott már. Adams az észak-afrikai és észak-amerikai zord blues dallamait hozza a dzsemborira. „Lángoló rockzene, fájdalmas szerelmes dalok” – áradozik a korongról a The Guardian kritikája. „Teljesen kiszámíthatatlan és mélyen meditatív” – írja a The Times.
Ahogy Mauro Durante egy 2014-es Magyar Narancs-interjúban fogalmaz, „a zene és a tánc hatalma tovább él, és bizonyos értelemben gyógyulást is hoz, (...) jobbá teszi az életet”. Hozzáteszi: „A démonok, a »taranták« a mai generációt is mérgezhetik, csak egészen más, például materiális formában jelentkeznek.” Tisztítsuk meg magunkat mindettől egy vérpezsdítő estén a Müpában!
Források:
https://www.visititaly.eu/history-and-traditions/history-of-pizzica-salentina-between-dance-and-magic
https://italian-traditions.com/pizzica-italian-popular-dance/
https://en.wikipedia.org/wiki/Pizzica