Pécsi Balett: Faust, az elátkozott

Az „örök ember” bolyongásai

A Faust és a Peer Gynt – a világirodalom két monumentális alkotása, amelyek jó és rossz örök küzdelmét, a bűn és az erény közötti különbséget állítják középpontba. Míg a Győri Balett előadása a XIX. századi drámairodalom egyik legösszetettebb alakja, Peer Gynt életútnyi utazását, addig a Pécsi Balett koreográfiája Goethe remekművének első és második részét viszi színpadra.

Goethe monumentális alkotásában az idős és kiábrándult Faust professzor boldogságot és tudást hajszolva szerződést köt az ördöggel, Mephistophelesszel, aki a lelkéért cserébe fiatalságot és földi örömöket ígér. A műnek számos történeti előzménye ismert: a Faust-mondakört Johann Spiess 1587-ben megjelent Dr. Faustus János, neves varázsló és fekete mágus című népkönyve indította el világirodalmi útjára, ennek francia, majd angol fordításai nyomán írta meg Christopher Marlowe Doktor Faustus tragikus históriáját. Goethét már fiatalon foglalkoztatta a téma, kétrészes művének teljes kiadására azonban csak halála után került sor. Később is készültek irodalmi Faust-feldolgozások, egészen Thomas Mannig, majd több filmes adaptáció is született, mint például Friedrich Wilhelm Murnau 1926-os némafilmje vagy Jan Švankmajer cseh szürrealista művész humoros-keserű szatírája, a Faust-lecke.

Pécsi Balett: Faust, az elkárhozott

Márton László József Attila-díjas író, drámaíró és műfordító szerint – aki Goethe főművének első és második részét is átültette magyarra – a Faust rendkívül szabálytalan alkotás, keletkezése ugyanis végigköveti Goethe egész életét. Húszéves korában fogott hozzá, és sokszori megszakítással késő öregségéig dolgozott rajta. „Nyilván nem ugyanaz volt a hatalmas szellemmé lett aggastyán, mint az ifjú, aki belefogott a műbe, de hosszú élete során a világ is rengeteget változott körülötte, ez pedig a Faust koncepciójának alakulásán is tetten érhető – mondja Márton László. – A felvilágosodáson túl az ördög történeti képződménnyé válik, tehát nemcsak a szerző, de szereplői is öregednek. Goethénél Faust megmenekül, nem jut a pokolra, de az üdvözülés sem jön el számára. Lelke olyanná lesz, mint egy frottírtörülköző, amit kitesznek száradni a napra.”

„Nem volt éppen sok az, amire építhettem, de annál szabadabban bánhattam az anyaggal, a magam szükséglete szerint” – írta Henrik Ibsen az útkeresésről és az elszalasztott lehetőségekről szóló Peer Gynt befejezése után egyik levelében. Ibsen művének fordítója, Kúnos László szerint a norvég drámaíró alkotásának műfaji meghatározása lehetne akár modern népmese verses drámában elbeszélve. Peer a mesehősökhöz hasonlóan járja végig az útját – a gyerekkortól az öregkorig –, és találja szemben magát feladatokkal, akadályokkal, ellenfelekkel. „Esendőségében ugyanakkor modern mesehős is, mert a helyzetei, dilemmái nagyon is maiak, mint ahogy a megoldásai is. A nehézségeket nem legyőzi, hanem kikerüli, kicselezi, átszínezi, letagadja. Nem őszinte, hanem hazug, nem becsületes, hanem becstelen, ebben egyetlen mentsége, hogy mindezt tudja magáról, és örök harcban áll tulajdon lelkiismeretével. Egyszóval: modern ember. Más szóval: az »örök« ember mai változata” – mutat rá Kúnos László.

Győri Balett: Peer Gynt,
Fotó: Nagy Attila, Müpa

A műfordító szerint a mese műfajának legnagyobb hatása éppen az a szabadság volt, amelynek segítségével a szerző könnyedén átléphette a valóság és a képzelet, a tudatos gondolkodás és a tudattalan tartalmak és álmok közötti határt. „Ibsen a XX. század elején nem véletlenül lett többek között Freud és Joyce kedves drámaírója: a Peer Gynt külső színtereinek változatosságát csak a mű igazi színtere, a lélek, az »én« színpadának tágassága, dramatizált konfliktusainak bősége múlja felül.”

A Peer Gynt önmagát értelmező mű is, hőse folyamatosan reflektál tulajdon tetteire. Kúnos László szerint egyes motívumai, jelenetei, szereplői számtalan értelmezési lehetőséget kínálnak, ezért mutatják be újra és újra napjainkban is. „A legismertebb feldolgozások, mint Edvard Grieg hangversenyszvitje, Harald Sæverud kísérőzenéje, a filmek, hangjátékok, tévéjátékok, balettek, bábelőadások szinte mind arról tanúskodnak, hogy a mű minden műfajban »él«, mindegyik talál benne valamit, amiről úgy gondolja, a saját eszköztára formanyelvével új módon tudja megszólaltatni.”