Titánia és Zuboly találkozása; Edwin Landseer illusztrációja, 1851
Állati jó zenék
„Oroszlán, medve, farkas vagy bika, majom vagy fürge pávián legyen…” – sokan emlékszünk Oberon, a tündérkirály bizarr átkára, amellyel szerelmét, Titániát sújtja: a varázsitallal elkábított tündérkirálynő a felsorolt bestiák közül bármelyikbe beleszeret, ha épp őt pillantja meg először.
Ha ezek az állatok nem is, azért egy szerelmes szamár feltűnik végül Shakespeare Szentivánéji álmában: Zuboly, alias Tompor váratlan megjelenése a bárd máig legtöbbet játszott vígjátékában bizarrul humoros epizódot indít. De Benjamin Britten 1960-as, a shakespeare-i cselekményt hűen követő, sötét tónusú operájában is emlékezetes zenei antrét kap a szőrös fülű jószág. A bariton szerep gazdája az átváltozást követően mélyebb regiszterben énekel, zenei megjelenésében is lesz valami ügyefogyott: hirtelen a zene is elnehezül és lelassul. Titánia lírai, légies válaszai a szamárrá vált mesterember bődüléseire csak fokozzák a komikus hatást.
Ha kicsit jobban körülnézünk, az állatok valósággal elárasztják a koncertszínpadokat és az operaházakat is. A zenetörténet visszatérő témája a természet mint az ember hatalmán kívül álló, őt mégis körbevevő és bizonyos mértékig meghatározó erő, és persze a benne élő sok különböző lény. Hogy az állat és ember közötti vélt vagy valós, külső megjelenésre vonatkozó vagy egyenesen jellembeli hasonlóságot részletezi-e a komponista, netán koncertkörülmények között kívánja megidézni a kinti világ jellegzetes hangjait, sok mindentől függ. Vannak szerzők, akiknél az állatvilág megjelenítése elsősorban humorforrás, másoknál az isteni rend vagy éppen a szabadság jelképe.
A legismertebb a hosszú sorban alighanem Saint-Saëns 1886-os, tizennégy tételből álló szimfonikus szvitje, Az állatok farsangja. Egy fél állatkertre való, nem is olyan vad állat elevenedik meg a zenészek révén: az elegáns és nyugodt Hattyút csellószóló idézi meg, az Elefánt „gazdahangszere” természetesen a nagybőgő, míg a Fosszíliákat a csontok kopogását utánzó xilofon hangosítja ki.
A mesék birodalmából választott magának főhőst Stravinsky, amikor A tűzmadarat előcsalogatta sok száz éves rejtekéből. A zenetörténetben is jeles esemény az 1910-es párizsi ősbemutató, hiszen ekkor kezdődik Szergej Gyagilev és az Orosz Balett hosszú kapcsolata az orosz mesterrel. Figyeljük csak meg, hogy a zenekar milyen eszközökkel jeleníti meg a mitikus-népmesei lény természetfölötti tulajdonságait! A pokoli tánc a(z egyik) csúcspont: a tűzmadár ereje teljében ragyog. Fontos hangsúlyozni, hogy Stravinsky a varázsállattal az emberiség ősi, közös tudásából merít.
Szintén ebben az évben mutatják be Raveltől a Lúdanyó meséit. A francia komponista vonzalma a gyerekeknek szóló mesés történetek iránt közismert, az eredetileg zongorára írt, ma főleg zenekari szvitként előadott darabban feltűnik például a Szépség és a szörnyeteg meséje is. Ravel az állatmesék hosszú, az ókorig visszanyúló hagyományát eleveníti fel, amikor morális tanulságot, szimbolikus tartalmat tulajdonít meseszereplői cselekedeteinek.
Az állatokkal és az állatok történetén azonban tanulni is lehet, sőt érdemes. Prokofjev Péter és a farkas című szimfonikus meséje amolyan zenei bevezető, amelyet hallgatva a koncerttermek legifjabb látogatói is megismerkedhetnek a különböző hangszerekkel. Péter oldalán állat barátok sora jelenik meg, köztük az oboahangon hápogó kacsa vagy a klarinétnyávogást művelő macska. Mind kapcsolatba kerülnek a címszereplő farkassal, akit/amit természetesen a zengő kürt kelt életre.
