A szent és a profán: Lisa Gerrard

A Dead Can Dance énekesnője, az angyali hangokon szólás csodája, az idioglosszia, a szöveg nélküli éneklés mestere, a Gladiátor Golden Globe-díjas filmzeneszerzője, az előadó, akinek tucatnyi nem tucatzenésszel van duólemeze Klaus Schulzétól Hans Zimmerig. Lisa Gerrard, az egyik legeredetibb, énekével mindig óriási hatást kiváltó énekesnő a Müpába egy sokáig érlelt, Jules Maxwell-lel közös albummal érkezik 2025. január 28-án.

Lisa Gerrard aligha szorul bemutatásra azok körében, akik a nyolcvanas években gyűjtötték be első kulturális élményeiket, hiszen a Magyarországon is igen népszerű Dead Can Dance duó dalszerző-zenész-énekesnőjét akkoriban mindenki nagyra becsülte. Na meg persze azóta is, hiszen annyifelé kanyarodott pályája, hogy alighanem még azok is találkoztak vele – legalább hangjával –, akik nem is tudnak róla. És ha ez a hang már megvan, akkor érdemes összekötni a történettel is, hiszen esetében tényleg van miről beszélni.

A legkülönlegesebb hang

Lisa Gerrard ír bevándorlók gyermekeként Ausztráliában született, Melbourne görög és török bevándorlók lakta környékén nőtt fel. A kulturális sokszínűség tehát már gyerekkorától körbevette, ahogy a zene szeretete is, hiszen mind az írek, mind a görögök, törökök híresek arról, hogy a családban mindig szól a zene és az ének. A mediterrán kultúra mellett a tangóharmonika volt rá a legnagyobb hatással: e nagytestű, lélegző, állandóan változó formájú hangszer miatt kezdte 12 éves korától fejlesztgetni szöveg nélküli éneklési technikáját, amit idioglossziának is neveznek. Ez a vibráló hangszer az emberi tüdőre emlékeztette Gerrardot, aki maga is igyekezett úgy használni saját adottságait, hogy a lehető legkülönlegesebb hangokat csalja ki testéből, főképp erős érzelmi felindulás hatására – legyen az mély szerelem vagy istenről való gondolkodás. Avantgárd énekesnőként tűnt fel a hetvenes évek végén a melbourne-i alternatív zenei színtéren, ahol Nick Cave is megfordult ekkoriban. Ott ismerkedett meg Brendan Perryvel, akivel együtt alapították a Dead Can Dance-t 1981-ben.

A Dead Can Dance-évek

Az öttagú formáció hamar feltűnést keltett, és – Cave-ékhez hasonlóan – korán át is tették székhelyüket a nagyobb lehetőségeket kínáló Londonba. 1984-ben jött ki az első, cím nélküli nagylemez, gitárközpontú darkwave-vel, valahol a Joy Division–Cure–Cocteau Twins zenei háromszögében. Utóbbi zenekar ráadásul ugyanannál a kicsi, de egyre meghatározóbb, mára az egyik legjelentősebb lemezkiadónak számító 4AD-nél jelent meg, ahol később fej-fej mellett haladtak, igaz teljesen más úton, másféle zenékkel, de egyaránt sikeresen. Sőt, a kilencvenes évek elejére a Dead Can Dance a 4AD legnépszerűbb zenekara lett, milliós eladásokkal. Merthogy a zenekar már az ugyanúgy ‘84-ben kijött négyszámos következő EP-vel kijelölte jövőbeli útját: hogy a főcsapást, a főbb hangulatokat mindvégig megtartva alakítják megszólalásukat lemezről lemezre, az aktuális zenei hatásokra támaszkodva.

Ezek a hatások a popzenében merőben szokatlan helyekről érkeztek. Először az éteri darkwave felé kanyarodtak bátrabban, aztán az 1985-ös Spleen And Ideal idején már klasszikus zenei hangulatok épültek be az addigiakba, az 1987-es Within The Realm Of A Dying Sun pedig egy összefüggő neoklasszikus remekmű, középkori zenei motívumokkal. Innentől aztán tényleg határtalanul tágították univerzumukat térben és időben egyaránt – a középkori Sybilla-énekekig és a gregoriánig, a távol-keleti kultúrákig, az arab-bizánci világig, az afrikai zenékig. Mindezeket szokatlan hangszerekkel párosítva: Gerrard például a cimbalomszerű kínai jangcsint részesítette legtöbbször előnyben.

Szimbolizmus, mitológia, misztika, vallások, történelem, természet – a zenekar szövegvilága, ideológiai fókusza akkor is átjön, amikor Gerrard tényleg nem szavakat énekel ki, hanem lelke legmélyét. Hangjával csodákat tud tenni, drámai kontraaltja három oktávnyi terjedelmet képes bejárni, egészen az angyali megszólalásig, a szférák zenéjéig. A Dead Can Dance 1996-ban koncertezett először Budapesten, addigra a magánéletben már rég nem volt együtt az egykori pár, de 1998-ra a zenekart is berekesztették, hogy aztán turnékra, alkalmanként új lemezekre azért rendszeresen összeálljanak – Magyarországon is többször koncerteztek már.

Szóló- és duólemezek

Ahogyan Lisa Gerrard is járt már nálunk szólóban, hiszen még a zenekar eredeti működése alatt kipróbálta magát egyedül is, 1995-ös The Mirror Pool című első lemeze óta igen termékeny a saját nevén és másokkal közös albumokkal is. Szemben a DCD másik felével, Brendan Perry ugyanis kifejezetten ritkán jelentkezett a zenekaron kívüli munkákkal. Gerrard viszont a szólólemezek mellett ontotta a páros albumokat, számára a másokkal való közös munka a nagyobb kihívás. A német szintetizátoros legenda, Klaus Schulze több lemezen is társa volt, akárcsak Patrick Cassidy ír zeneszerző, de van közös LP-je Pieter Burke-kel, a Chicane-nel, bolgár énekkarral, és mások mellett Havasi Balázzsal is dolgozott együtt.

Filmzenék

Ennél is nagyobb ismertséget hozott neki, hogy a filmzenék világába is elmerült. Sőt, berobbant, hiszen a Gladiátor Hans Zimmerrel közösen jegyzett zenéje Golden Globe-díjat nyert. Utána persze válogathatott a filmes munkákból, és számos teljes soundtrack fűződik a nevéhez, de a hangját is gyakran használják a kollégák. Hallhatjuk például a Mission Impossible 2-től a Dűne-filmekig, de még egy magyar vonatkozású munkája is volt: Ennio Morriconéval dolgozott a Sorstalanság filmzenéjén.

Lisa Gerrard és Jules Maxwell

Jules Maxwell a Dead Can Dance turnébillentyűse volt, amikor 2012-ben közös projekten kezdtek el dolgozni, amelyből kilenc év alatt született egy nagylemez. Improvizációkból kinőtt törzsi ambientes, világzenés, modern klasszikus zene szól a Burn című albumon, amelyet végre élőben is előadnak.