Egy zseni vajon hány óra?
10 évvel az első után, a Müpa ismét Bach-ügyeletet tart a zeneszerző születésének 340. évfordulója alkalmából és egy teljes napot szentel neki, amely során 14 koncerten szólal majd meg Bach összes orgonára komponált műve.
Gimnazista koromban, a bentlakásos Bács-Kiskun megyei egyházi középiskolában R. atya tanította az ének-zenét. R. eredetileg biológia-kémia szakon végzett, de igazi szerelme a komolyzene volt, mellesleg ő igazgatta a gimnáziumot is. Továbbá vezette az iskolai kórust, vasárnaponként orgonált a misén, házi koncerteket szervezett és így tovább. R. igazgató úr két méter magas, robusztus sváb ember volt, dörgő basszushanggal és fizikumának megfelelő tekintéllyel. Énektudásunk teljes mértékben hidegen hagyta, zenetörténeti ismereteinket annál lelkesebben faggatta. Remek és szuggesztív előadó volt, a klasszikusok iránt érzett szenvedélyével bárkit képes volt megfertőzni, ezzel együtt módszeressége idegtépőn hatott. Minden óra röpdolgozattal kezdődött, az eredmény plusz vagy mínusz, amikor pedig megfelelő mennyiség gyűlt össze a műveleti jelekből, következett egy rendes, komoly jegy, ami az osztályozónaplóba is bevésetett.
R. atyának akadt néhány rigolyája, amit enyhén figyelemzavaros kamaszként általában képtelen voltam észben tartani. Ha a téglalap alakú dolgozatpapír hosszabbik felére került a fejléc: mínusz. Ha az A csoport (én ebbe tartoztam) A-ja mögé pont került: mínusz. (Hiszen ez esetben az A nem rövidítés, fejtegette direktorunk.) A fejlécen a névnek balra, az osztálynak jobbra kellett szerepelnie, minden más megoldás esetén: mínusz. (Nincs ellenőrző? Mínusz! Iskolaköpeny nélkül jelenik meg valaki az órán? Mínusz!) A szisztémát tovább bonyolította, hogy R. atya vasárnaponként zenehallgatást szervezett az énekteremben. Aki részt vett rajta, megszabadult 1 mínusztól. Így lettem zsenge ifjúságomban rendszeres Bach-hallgató, de a félévi bizonyítvány kiosztásakor (mi ilyet is kaptunk) kiderült, hogy ez sem segített: megbuktam. Énekből. Anyám bömbölt, apám őrjöngött, én viszont azóta álmomból felkeltve is két taktusból felismerem bármelyik brandenburgi versenyt.
A főszerepben: a Müpa orgonája © Andrási Tamás
Bach más irányból is támadott zsenge ifjúságomban, köszönhetően irodalomtanáromnak, Z. atyának, aki nagy rajongója volt Pilinszky János költészetének. Hogy mennyire volt jó ötlet a szikár nyelven megszólaló, a létezés legsúlyosabb kérdéseit nehezen felfejthető nyelven megfogalmazó Pilinszkyn keresztül megszerettetni az irodalmat egy rakás kamaszfiúval, azt nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a fent vázolt körülményeknek köszönhetően viszonylag hamar megismerkedtem a Bachhal kapcsolatos Pilinszky-anekdotákkal.
Például a költő ezen vallomásával: „[Bach] művei közt van egy, amit talán legjobban szeretek: ez a Musikalisches Opfer. Bach számomra itt a legérettebb és legleleményesebb. Egyszerre mélyen szenvedő ember, könyörtelenül pontos diagnoszta és gyógyító orvos. Benne mindig ezt az oszthatatlan egységet csodálom a legjobban. Ismerte a világ baját, műve mégse maradt profán. A Musikalisches Opfer számomra a mélypont ünnepélye.” Talán nem is kell mondanom, hogy magyarórák örvén a Musikalisches Opfert is volt alkalmam meghallgatni néhányszor, talán többször is, mint a brandenburgi versenyeket. (És ezt sem bántam egyáltalán.)
Z. tanár úr egy másik történetkét is megismertetett velünk. „És akkor 1963-ban vagy 62-ben nyitva felejtettem a rádiót, egyedül laktam akkor egy kis lakásban, nagyon boldogan, és takarítottam. És egyszerre valami egészen fantasztikus zene szólt a rádióban, úgyhogy megváltozott a fajsúlya, és szaladtam megnézi a rádióújságot, hogy mi volt ez. Bach h-moll szvitje volt. Még délután felkerestem Pernye Andrist, és megkérdeztem tőle, hogy sokat írt? Azt mondta Andris, rengeteget. Ezután, amint tudtam, rögtön vásároltam egy magnetofont, egy lemezjátszót, és körülbelül napi tíz-tizenkét, sőt tizenhat óra zenét hallgattam. Merem mondani, hogy mit tudom én, a h-moll misét azt háromszázszor hallgattam meg. Hát Bach volt a nagy élményem, és tulajdonképpen az ma is.” (A szöveg eredetileg a Magyar Rádióban hangzott el 1979. október 17-én.)
Szóval sokat írt ezek szerint Bach, rengeteget, jegyeztem meg 15 évesen.
Az éjszakai programok igazán rendhagyó élményt ígérnek © Andrási Tamás
És akkor itt térjünk vissza a címben feltett kérdésre, miszerint hány perc ad ki egy géniuszt. Esetünkben azt kell megválaszolni, Bach vajon mekkora életművet hagyott ránk, és szerencsére a feladvány megfejtéséhez nem kell sötétben tapogatóznunk. A komponista születésének 333. évfordulójára ugyanis megjelent az életmű teljesnek tekinthető kiadása, a Bach 333 nevezetű gyűjtemény. A számok nyelvén: 222 CD-nyi anyag, 5533 tétel, 742 előadóművész, kicsit több mint 282 óra, egészen pontosan 16 926 percnyi játékidő. Na, ezt adjuk össze!
A Müpa idei, teljes napnyi Bach-maratonján a corpus nagyjából tizenketted része hangzik el, 14 koncerten szólal meg Bach összes orgonára komponált műve. 2015-ben már rendezett a Müpa hasonló Bach-programot, úgy számolom, ha ilyen ütemezés mellett adnák elő Bach összes művét, 120 év múlva fejeződne be a teljes életmű bemutatása. Ahogy német barátaink mondják: Bis hundertzwanzig!
