Lully élete a Napkirály bűvöletében – avagy lehet-e művészet a propaganda

Az operára manapság szeretünk időtlen művészetként gondolni. Pedig Lully XIV. Lajos pártfogása alatt honosította meg az opera műfaját a francia udvarban, kiszolgálva az uralkodó hatalmi és művészi igényeit.

Sokak szerint a több mint száz éve írt Turandot az utolsó olyan opera, amely kikezdhetetlen helyet kapott a teljesen független művek repertoárjában. Mások azt is elismerik, hogy egy-két kortárs opera mára klasszikussá érett. Ám nehéz elképzelni, hogy az opera egykor éppúgy a kor aktualitásaira reflektált, mint manapság egy Netflix-sorozat vagy egy „kurzusfilm”. Utóbbi, kétségtelenül gyanús kifejezést nem véletlenül keverem ide. A francia abszolutizmus idején az opera műfaja nem a tömegek szórakozása volt, még csak nem is az elit szenvedélye, hanem a király hatalmának pompázatos, dagályos bemutatása. Noha a francia színpadon megszületett „tragédie en musique” (vagy tragédie lyrique, magyarul lírikus tragédia) többnyire a klasszikus görög–római mitológiából merítette témáit, rendszerint XIV. Lajos nemes jellemét, valamint dicső tetteit hirdette, ha nem is feltétlenül tragikus, ám mindig komoly történeteken keresztül. A műfaj feltalálója a királyi kamarillapolitikában ügyesen eligazodó, az olasz operától különbözni kívánó zeneszerző, Jean-Baptiste Lully volt, aki másfél évtized után arra is képes volt, hogy Armide című lírikus tragédiájában szokatlan megvilágításba helyezze a Napkirály uralkodását.

Lully kalandos karrierútja filmre kívánkozik. (Éppenséggel A király táncol című életrajzi mozi is róla készült.) Firenzében született 1632-ben, táncosként került a francia udvarba. Nem volt nemes és csodagyerek sem, ám hamar közel került a nála hat évvel fiatalabb, ugyancsak táncoló Lajoshoz, aki 1661-ben átvette a francia birodalom irányítását. Lully ügyes időzítéssel betolakodott a politikai űrbe, és megszerezte az operajátszás monopóliumát – ez valóban azt jelentette, hogy az engedélye nélkül senki nem írhatott és mutathatott be operát.

Miközben az olasz opera az énekes virtuozitást állította középpontba, a francia hagyomány mást kívánt. Lully munkája nyomán a klasszikus tragédia és a balett ötvözetéből megalkotott lírikus tragédia virágnyelven beszélt az aktuálpolitikáról, és kezdetben mindenekelőtt a király hatalmának illusztrálására szolgált. Lully társa a páratlan tehetségű Philippe Quinault volt, az egyetlen, akinek librettóit a zene plasztikázó hatása nélkül is el lehetett olvasni. A francia drámahagyományoknak megfelelően a tragédie lyrique öt felvonásból állt, balettet, valamint mutatós áriák helyett beszédszerű recitativókat alkalmazott, és – mivel annak előtte a francia zenés színházakban csak pásztorjátékokat és komédiát játszottak – időnként könnyedebb, divertissement jellegű jelenetekben mellékalakokat is felvillantott. Muszáj megemlítenünk, hogy XIV. Lajos gyakran maga is táncolt a balettbetétekben.

Az Alceste bemutatója 1674. július 4-én a versailles-i Márványudvaron, Jean Le Pautre karcán
Forrás: Bibliothèque nationale de France / WikiCommons

A műfaj első képviselője, a Cadmus et Hermione prológjában Apollón győzedelmeskedik Püthón kígyón: a cselekmény félreérthetetlenül utalt arra, miként hozott stabilitást XIV. Lajos uralma. Az Alceste tanulsága, hogy az uralkodó mindent kézben tart a tengeren és a háborúban (Franciaország nagyhatalmi pozíciója ekkor szilárdult meg), a Thésée az udvari intrikák nyomán fellépő bizonytalanságról beszél, hiszen a rendet nemcsak kívülről, de belülről is érheti fenyegetés. Az Isisben nem lehet nem észrevenni a királyi szeretők rivalizálásával kapcsolatos áthallást, a Phaëton egy túl magasra törő miniszter bukásáról szólt. Az Atys – a király operája (l’opéra du Roy) – volt állítólag XIV. Lajos kedvence, egy féltékenységi történet, amelynek tanulsága szerint az uralkodónak önmaga felett is uralkodnia kell, különben ereje pusztítóvá válik.

De születhet-e érvényes műalkotás, ha a műfaj egy teljhatalmú uralkodó keresztapaságával jön létre? – teheti fel a kérdést a mai hallgató. Alkothat-e valódit az, aki arra szegődött, hogy a Napkirály kitartott művésze legyen? Egy olyan zseni, mint Lully esetében sem oktalan akérdés, és válasz is van rá, amihez a szerző által komponált utolsó lírikus tragédia, az Armide adja meg a kulcsot.

Az Armide Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című, a korban rendkívüli becsben tartott eposza nyomán készült, és Armide varázslónőről szól, aki beleszeret az ellenállhatatlan és legyőzhetetlen keresztény lovagba, Renaud-ba. A prológban a műfaj hagyományai szerint a kórus egy hőst dicsőít – ki mást, mint XIV. Lajost –, aki újabb ellenség felett aratott győzelmet. A korabeli párizsiak friss emlékként őrizték a nantes-i ediktum 1685. október 22-i visszavonását, a hugenották vereségét és a protestantizmus állami felszámolásának kísérletét. Armide csábító alakjában rögtön felismerték a vonzó, ám eretnek protestantizmust. Ezt a dilemmát a második felvonás jeleníti meg, amelyben Armide – gyönyörű recitativót énekelve – ingadozik, hogy megölje-e a foglyul ejtett Renaud-t, akibe közben beleszeretett.

Renaud és Armide Nicolas Poussin olajfestményén, 1629
Forrás: WikiCommons

Ám Lully elkövette azt a bravúrt, hogy Armide egzotikus alakját sokkal érdekesebbé és rétegzettebbé formálta, mint a hithű, katolikus lovagot: egy tragikus hősnővé, aki összeroppan a kötelességtudat és a szenvedély közötti választásban. A szerzőpáros mintha nem is titkolná, hogy az antagonistával rokonszenvezik a hős ellenében – azzal, aki a puszta hatalom alternatívájaként gazdag és mágikus világot kínál.