Kontratenorok, castratók és a régizene

A kontratenor, más néven férfialt körülbelül a női alt vagy mezzoszoprán hangmagasságának megfelelő, falzettra emlékeztető férfi hangosztály. Ha a zongora klaviatúráján szeretnénk elképzelni a hangterjedelmét, akkor nagyjából a billentyűzet középső harmadára kell gondolnunk. És hogy mi köze mindennek X. Piusz pápához vagy Farinellihez? Rögvest kinyomozzuk!

A kontratenorok a modern korban akkor váltak keresetté, amikor a régizene, azaz a reneszánsz, még inkább pedig a barokk muzsika a múlt század utolsó negyedében ismét divatba jött. Hogy a régizene feltámadása miért járt együtt a férfialtok felemelkedésével, annak okát az egyetemes zenetörténet egyik igen csúnya fejezetében kell keresni. Az egyházi kórusokban ugyanis nagyon sokáig nem énekelhettek nők, ezért helyettük úgynevezett castratókat (többes számban castrati) alkalmaztak, majd később a barokk operákban is fontos szerep jutott nekik. A latin eredetű olasz szó jelentése: herélt. A barbár beavatkozás szakkönyvekben is dokumentált leírásától most megkímélem az érzékeny idegzetű olvasót, és magamat is. (Végrehajtóinak és kitalálójának valószínűleg Dante Pokla VII. gyűrűjének 1. körében a helye, az erőszaktevők között, kik „lakói a mocsárözönnek, / s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor, / s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek”.)

A brutális műtétet még a kamaszodással együtt járó hormonális változások előtt hajtották végre az áldozatokon, ezért gégéjük felépítése nem változott az évek múlásával, így gyermeki hangszínük is megmaradt. A tesztoszteron hiányának másik következményeképpen (most nem részletezendő élettani okokból) bordáik hosszabbra nőttek a megszokottnál, ezért tüdejük nagyobb térfogatúra fejlődött, mint a pubertáson szerencsésen átesett társaiknak. Éppen emiatt ‒ a megfelelő technika elsajátítása után ‒ képesek voltak roppant sokáig kitartani az énekhangokat.

Tény ugyanakkor, hogy a katolikus egyház elvben egyáltalán nem támogatta a kasztrálás gyakorlatát, egészen pontosan halállal, továbbá kárhozattal (vagyis pokolra jutással) kecsegtette az elkövetőket. Egyfelől. Másfelől viszont komoly kísértést jelenthetett a pénz és a dicsőség, amelyet egy-egy neves vagy akár csupán tisztességesen helytálló castrato zsebre vághatott. Egyik legismertebb képviselőjük, Farinelli igazi popsztárnak számított a maga idejében, illetve számít ma is ‒ gondoljunk csak az életével foglalkozó számos könyvre vagy Gérard Corbiau 1994-es filmjére, a Farinelli, a kasztrált című alkotásra. A csillagászati összegeken felül, amit énektudásával keresett, Farinelli „a spanyol királyi család tiszteletbeli tagja” címet is megkapta V. Fülöptől azokért a magánkoncertjeiért, melyeket a király neje hatásos gyógymódnak gondolt az uralkodó mély kedélybetegségének kezelésére. Nos, Farinelli azt állította, esetében a műtét egy lovaglás közben elszenvedett baleset miatt vált szükségessé.

Az egyértelmű egyházi állásfoglalásra 1903-ig kellett várni, amikor pápasága első évében X. Piusz betiltotta a kasztráltak foglalkoztatását. (Piuszt egyébként bő fél évszázaddal később szentté avatták, nem pont a fenti gesztus miatt, de véleményem szerint nagyon helyesen.)

Vagy nézzünk egy szinténi ismert castratót, Senesinót, aki szerény sorból, egy sienai borbély gyerekéből vált ünnepelt énekessé! Senesino Farinelli kortársa volt, sőt, Londonban egyszer közösen léptek színpadra. A borbély fia orgánumával olyannyira lenyűgözte Händelt, hogy a neves komponista több szerepet is kifejezetten neki írt, így például a Julius Caesar Egyiptomban címszerepét vagy Andronico bizánci herceget a Tamerlánban.

Ami különleges, az mindig gyanakvást kelt: a női hangon éneklő mai férfialtokat is némi sötét misztikum övezi. Az egyik legismertebb kontratenor, Philippe Jaroussky számos interjúban, így például 2018-ban a Müpa Magazinnak is leszögezte: nem kétnemű és nem operálták meg. Hogy akkor mégis mi a titka, az a fenti írásból nem derül ki, de segítek én szívesen. Valószínűleg különleges tehetség és hangyaszorgalom együttese áll mögötte, mint a legtöbb kiváló teljesítmény esetében.

És ha már Jaroussky: a Mester természetesen a Müpában is fellépett már, 2024 nagypéntekén például az ő közreműködésével adták elő a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Bach Máté-passióját, az egyik legjelentősebb egyházzenei darabot. De a Müpa kontratenor fellépői közül említhetnénk Anthony Roth Costanzo 2022-es produkcióját is, amikor az Orfeo Zenekar kíséretével énekelt, többségében Haydn-művekből; vagy Händel Partenopéjának 2021-es színrevitelét is, melyben két kontratenor, Hugh Cutting, valamint Alberto Miguélez Rouco is részt vett Arsace, illetve Armindo szerepében. A magyar kontratenorok közül mindenképp említést érdemel Bárány Péter, akit 2014-ben Christoph Willibald Gluck Orfeo ed Euridice című reformoperájának férfi címszereplőjeként hallhatott-láthatott a Müpa közönsége, 2012-ben pedig Händel Karolina királyné temetési himnusza című művében, illetve Bach Gyászódája előadásában segítette az Orfeo Zenei Alapítvány és a dirigens, Vashegyi György munkáját.

Végül pedig forduljunk arccal a jövő felé! 2026. február 8-án, vasárnap a Müpa közönsége Jakub Józef Orliński kontratenor énektudásának örvendhet majd, aki Händel Giulio Cesare című alkotásának címszerepét adja elő olyan nagyszerű művészek társaságában, mint Sabine Devieilhe, Yuriy Mynenko, Beth Taylor, Rebecca Leggett, Alex Rosen, Marco Saccardin és Rémy Brès-Feuillet. Február után meg nyakunkon a tavasz. Így azért ki lehet bírni valahogy.