Blaupunkt a tenger felé

A tenger! Sós, nagyobb, mint a Kurca Szentesen vagy a Tisza a Maros torkolatánál. Plusz pálmafák! Anyám mesélt nekem először a Nagy Kékségről, az 1960-as években ugyanis valami csoda folytán két hetet nyaralt apámmal az Isztriai-félszigeten lévő Lovranban.

Amikor aztán 1981-ben ténylegesen találkoztam a tengerrel egy Várna környéki kempingben, a sós víz olajosnak bizonyult, a kellemesnél nagyobb arányban tartalmazott oszló medúzatetemeket, pálma meg sehol. Viszont a majdnem másfél napos odaúton anyám, ikernővéreim és én felváltva dirigálhattunk apámnak, hova tekerje az autóba utólag belemókolt Blaupunkt rádió gombját. Nem az az érdekes, mit sugároztak útközben a román és bolgár adók, csak szigorú zenei ízlésű apám feltűnő engedékenysége. Később persze megértettem: a kocsihifi alapvető célja nem a sofőr szórakoztatása, hanem a többi utas szedálása annak érdekében, hogy a vezető nyugodtan tehesse a dolgát. A koncepció remek, de hát ember tervez, Isten végez.

Szüleimmel utoljára 1986-ban vakációztam együtt, ekkor már nagykorú nővéreim nélkül. Az úti cél Isztria, a szállítóeszköz egy Fiat 131-es gépkocsi, gyárilag beépített Blaupunkt rádiós magnóval. Apám ezúttal is hátborzongató türelemmel viseli korcs zenei ízlésünk megnyilvánulásait, felváltva tolja a magnóba az én és anyám kedvenceit, a Bob Marley- és Máté Péter-kazettákat. Aztán valahol a Júliai-Alpokban kiesik a jobb hátsó kerék, a kocsi riszálni kezd, anyám beleránt a kormányba, apám a kezére csap, majd szép lassan sikerül lefékezni és az út szélére kormányozni az autót. Kiszállunk, áthajolunk a szalagkorláton, belebámulunk a nagyjából 300 méteres mélységbe. Mindenki szótlan, nézem a szakadék alját, és azon töprengek, milyen lesz majd felnőni. A hangszórókból pedig még mindig üvölt az Elsárgult levél.

A felnőttség otthont jelent, családot, állást, meg hogy el kell juttatni a gyerekeket a bölcsődébe, aztán oviba és iskolába. Ezeket a feladatokat nekem egy gyér tömegközlekedésű agglomerációs kisvárosban kellett abszolválnom, azaz kocsival. A kocsiban hifivel. Értettem én, apám miért engedte annak idején, hogy garázdálkodjunk a zenei kínálattal, de megőrülni se szerettem volna teljesen. Szerencsére gyerekeim elvoltak a gyerekkazetták nélkül, ellenben kifejezetten megszerették például a Dead Kennedyst, a Toy Dollst, a Kispál Én, szeretlek, téged című 2004-es CD-je pedig abszolút kedvenc lett. (Igen, 2004-ben a családi kombi már ilyen űrtechnikával is rendelkezett.)

Utoljára tavaly nyáron autóztam a tengerhez. Összesen mintegy hétezer kilométerről beszélünk, majdnem Gibraltárig, Andalúziába. Három nap oda, három vissza, a gyerekek már élik a saját életüket, nincs kit lenyugtatni. Így a ma már amúgy elfogadhatóan szóló hifit egyszer sem kapcsoltuk be. Minek is: elhajtunk szépen Liguriáig, majd végig a Riviérán és a Cote d’Azurön, majd keresztül a Sierra Nevadán. A d-moll chaconne-t majd meghallgatjuk otthon, talán egy tempranillót is bontunk mellé.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 4. számában jelent meg.