Anglia mint zene nélküli ország, avagy egy kritikus vitaindító kijelentése

1904-ben egy német kritikus, Oskar A. H. Schmitz provokatív könyvet jelentetett meg. A Das Land ohne Musik, vagyis „a zene nélküli ország” című kötetben azzal vádolta meg az angolokat, hogy Henry Purcell óta nincsenek saját zeneszerzőik. A Müpa Angol maratonjának apropójából utánajártunk, valóban ennyire szegényes volt-e Nagy-Britannia zenei élete az elmúlt évszázadokban.

Schmitz egészen odáig vitte el gondolatmenetét, hogy az angolok szociális problémái is a saját zene hiányából fakadnak. A szerző előtt mintegy hatvan évvel azonban már Heinrich Heine is kritizálta a szigetország zeneiségét, a német költő egyik cikkében így fogalmazott: „[az angoloknak] nincs fülük sem a ritmushoz, sem pedig bármilyen típusú zenéhez, és természetellenes szenvedélyük a zongorázás és az éneklés iránt a legundorítóbb. Nincs a földön szörnyűbb az angol zeneszerzésnél, kivéve az angol festészetet.”

Bár egyikük megállapításaival sem lehet azonosulni, valamennyi alapja mégis volt annak a jelenségnek, amire felhívták a figyelmet. Az angolok ugyanis valóban nem tudtak felmutatni jelentős „bennszülött” zeneszerzőt Purcell halála után (1695) nagyjából a 19. század második feléig. Érdekes megjegyezni, hogy maga Purcell is alacsonyabb rendűnek tartotta az angol zenét. Úgy vélte, a hazai zeneszerzőknek az olasz hagyományokból kellene meríteniük, és mivel Angliában keveset süt a nap, lassabban is fejlődik, így „be kell érnie azzal, hogy fokozatosan szabadul meg barbárságától”.

De nem a barokk zseni volt az egyetlen, aki lekicsinylően vélekedett hazája zenei terméséről. Matthew Locke komponista is az olasz zene magas színvonalát hangoztatta az angolokéval szemben, Owen Swiny operaimpresszárió pedig kijelentette, hogy a zene „elhervadt, mint az érzékeny egzotikus növények, ahogy hidegebb országunkba ért”. A 17. század végén és a 18. században számos gúnyrajz is készült, amelyeken az angolok saját „zeneietlenségüket” figurázták ki. Ezek a képek általában eltorzult ajkú és megfeszített torkú embereket ábrázolnak háttérben nyüszítő háziállatokkal együtt.

Edward Elgar (b.) és Henry Purcell az angol zene két ikonikus, ám egymástól időben távol alkotó alakja volt
Forrás: Charles Frederick Grindrod, National Portrait Gallery / John Closterman, National Portrait Gallery

Ha nagyívű kompozíciók nem is születtek ebben az időszakban, külföldi zeneszerzők műveit előszeretettel adták elő a britek. A kor egyik legkiemelkedőbb alakja, Georg Friedrich Händel (1685–1759) ráadásul 27 éves korától Londonban élt, és pályájának számos meghatározó darabját – például a Vízizenét, a Messiást és a Jephtát – írta ott. Nem véletlenül tartják az angolok nemzeti zeneszerzőjüknek mind a mai napig.

A bécsi klasszika mesterei közül ketten is megfordultak az angol fővárosban. Haydn két rendkívül eredményes látogatást tett a szigetországban, ahol az ott szerzett élményeiből merítve komponálta meg híres londoni szimfóniáit. Mozart ezzel szemben még csodagyerekként jutott el Londonba, és minden bizonnyal ezen utazás során vetette papírra legkorábbi zenekari műveit. A 19. századi vendégművészek közül Mendelssohnt lehet kiemelni, aki összesen tíz alkalommal járt Angliában és/vagy Skóciában, és ezek az utak olyan műveket inspiráltak, mint a Hebridák vagy a Skót szimfónia, Éliás című oratóriumát pedig kifejezetten a Birminghami Zenei Fesztivál megrendelésére írta.

A zenei reneszánszt Sir Charles Hubert Parry (1848–1918) és Sir Charles Villiers Stanford (1852–1924) indította el a viktoriánus korban. Parry született angol volt, Stanford viszont Dublinból származott, és csak 18 éves korában ment a Cambridge-i Egyetemre tanulni. Mindketten arra törekedtek, hogy neves brit költők műveit zenésítsék meg, kihasználva a helyi katedrálisok kórusainak nagy múltra visszatekintő tradícióit. Parry többek között Percy Bysshe Shelley A megszabadított Prométheusz című lírai drámájából írt darabot, Stanford pedig Alfred Tennyson Revans című balladáját zenésítette meg.

A két szerző a brit zeneoktatás fellendítésében is vezető szerepet töltött be. 1882-ben létrehozták a londoni Royal College of Musicot azzal a céllal, hogy magas színvonalú képzést nyújtsanak mind a zeneszerzés, mind az előadó-művészet terén. Az RCM olyan, később híressé vált zeneszerzők alma matere lett, mint Ralph Vaughan Williams, Gustav Holst, Samuel Coleridge-Taylor és John Ireland.

A 19. század második felében egy harmadik jelentős személy is felbukkant a brit zenei életben, mégpedig Sir Edward Elgar (1857–1934), aki más úton járt, mint Parryék. Kevés formális zenei képzést kapott, ennek ellenére kiválóan hegedült, zongorázott és fagottozott, de a zeneszerzést is autodidakta módon tanulta. Nagy hatással volt rá Wagner, Brahms, Liszt és Verdi stílusa, amelyeket egyedi módon ötvözött saját zenéjében. Leghíresebb művei közé tartozik a Gerontius álma, az Enigma-variációk, a Pomp and Circumstance című indulók és az e-moll csellóverseny – az utóbbi három alkotás a Müpa maratonján is hallható lesz. Az 1904-ben lovaggá ütött Elgar megkerülhetetlen érdeme tehát, hogy az angol zene újra bekerült a nemzetközi körforgásba.