20 év történetei

Van, aki az előadás végén azonnal a pénztárba rohant újabb jegyet venni, másnak Fischer Ádám átszellemült vezénylése, Tomasz Konieczny Wotanja vagy Az istenek alkonya utáni néma csend maradt örökre emlékezetes. És vannak, akik számára a Wagner-napok nemcsak előadásokat jelentenek, hanem találkozásokat, közös rituálét, hársfavirág-illatú estéket és egy különleges közösséghez tartozás élményét. Az alábbi személyes vallomásokból nemcsak az derül ki, milyen katartikus hatással lehet Wagner zenéje a hallgatókra, hanem az is, hogyan válhat egy előadás-sorozat mély lelki és emberi tapasztalattá. Megható, szenvedélyes, olykor egészen intim emlékek következnek közönségünk leghűségesebb tagjaitól – olyan pillanatok, amelyeket a résztvevők még évek múltán is ugyanazzal az izgalommal idéznek fel.

„2006 júniusában, egy forró szombaton volt az első Parsifal-előadás, amit amíg élek, nem felejtek el! Az első pillanatban elvarázsolt, amikor a három fiúcska „álomba merült” a színpadon, és elkezdődött az előjáték, a mese. A zene, a rendezés, a színpadkép, a szereplők – olyan összhang, szépség áradt mindenből, hogy amikor vége lett az előadásnak, egymásra néztünk a szomszéd széken ülő (vadidegen!) nézőtársammal, és szinte egyszerre mondtuk, hogy ha ebben a pillanatban újrakezdenék, lélegzet-visszafojtva végignéznénk még egyszer a négyórás művet! Aztán szinte önkívületben lerohantam a pénztárba, és vettem egy jegyet a következő szombati Parsifalra…”

„Bryn Terfel fantasztikus! Olyan fájdalmasan szépen érzékeltette a vágyat az élet, a szerelem után, a csalódásban szunnyadó remény sejtelmességét! Az előadás minden perce gyönyörű volt, életre szóló élményt jelentett. Számomra Wagner sosem unalmas, így örömmel fedeztem fel megint a zenéje által keltett érzelmeimet.”

„Vannak „Wagner barátaink”, akikkel már arcról megismerjük egymást, hiszen minden évben találkozunk.”

„Viszonylag későn kezdtük el a Wagner zenéjével való barátkozást, így a mostani alkalom volt az első, hogy a Ringet egy szuszra néztük és hallgattuk meg. Az élmény minden várakozásunkat felülmúlta. Ebbe a nagy zenei családba belecsöppenve azonnal otthon éreztük magunkat. Az általunk egyébként is rajongásig szeretett Müpa épületének minden szeglete ezeknek a különleges zenei napoknak a hangulatát tükrözte, és ebbe remek volt belemerülni.”

„Megható momentum és méltó befejezés, amikor Az istenek alkonya után Fischer Ádám pódiumra szólítja a zenekari művészeket.”

„Micsoda családi élmény volt Iréne Theorint köszönteni a születésnapján Az istenek alkonya után! Állt az egész közönség, és együtt énekeltük neki a Happy birthdayt a zenekarral.”

„Emlékezetes az az összetartozás-érzés, amit számomra az ováció jelentett, amivel Fischer Ádámot köszöntötte minden alkalommal a közönség – lelket melengető volt.”

„A Wagner-napok nemcsak zenei esemény, hanem közösségi találkozó is. Jó alkalom arra, hogy összejöjjünk más zenekedvelőkkel, megosszuk a gondolatainkat, az élményeinket. A hosszú szünetekben lehetőség nyílik találkozni régi ismerősökkel, vagy új kapcsolatokat kialakítani. Emlékezetes pillanat például, amikor valaki először hozza el a kamasz lányát, és együtt élik át a zene csodáját. Lelki és kulturális élmény, amelyre érdemes már hetekkel korábban készülni, és amely hosszú időre feltölt minket.”

„Nagyon szeretem az egész rendezvény hangulatát. A Ring-előadásokra át kell állítanunk a mindennapi életünk ritmusát is, ezt a magam részéről „Ring-üzemmódnak” hívom. Már a villamoson be lehet azonosítani, ki az, aki odamegy. Mindig lehet ismerősökkel találkozni. És imádom, hogy ilyenkor van a hársfavirágzás is.”

„A Rienzi katartikus élményt nyújtott. Most fedeztem fel igazán a fiatal Wagnerben a későbbi zsenit. Mennyire ott van már ebben a műben is a Ring nagy mágusa!”

„Fischer Ádám egy csoda. Bevallom, néha csak őt figyelem, elmerülök lágy, finom, gyengéd vagy épp határozott, mindent elsöprő erejű mozdulataiban, amelyek életre keltik a művet, egyesítik a zenekar és az énekesek hangját. Elképesztő szenvedéllyel vezényel, élvezi az előadás minden pillanatát, és odafigyel a legapróbb részletekre is. Nála még a kotta is felesleges, hiszen minden ott van őbenne – szívében, lelkében, fejében –, ez látszik, amikor nagyon gyorsan lapoz három-négy oldalt a partitúrában, és látszik ajkai mozgásáról is, amiről le lehet olvasni az énekesek szövegét. Fischer Ádámban benne van a teljes Ring-tetralógia, zenéstül, librettóstul, mindenestül.”

„Hihetetlen volt, amit kaptunk! A zenekar minden robbanásánál végigfutott a hátamon a hideg, a szólisták éltek a szerepükben, és úgy énekeltek, mintha az életük múlt volna rajta. Bár nem erősségem a német nyelv, kifejezetten hasznos volt, hogy az eredeti szöveget is olvashattuk előadás közben, mert így lehetett igazán megérteni, Wagnernél milyen szoros egységet alkot a zene és a szöveg. Így tudott igazán hatni.”

„Az a hosszú, néma csend Az istenek alkonya végén, ami az utolsó akkordok elhangzását követte, jelezte, hogy az ott lévők számára milyen lélegzetelállító élmény volt az előadás. Aztán a varázslat után feldübörgött a tapsvihar.”

Két évtized alatt a Budapesti Wagner-napok világhírű énekesek, muzsikusok számára vált meghatározó találkozási ponttá. Az alábbi visszaemlékezésekből kirajzolódik, hogy a fesztivál sokaknak jóval többet jelent rangos fellépéseknél vagy szakmai sikereknél: szerepálmok beteljesülését, életre szóló emlékeket, emberi és művészi felismeréseket hoz. A történetekben egyszerre tükröződik Wagner zenéjének elementáris ereje, Fischer Ádám inspiráló személyisége és az az egyedülálló világ, amely újra meg újra visszavonzza a művészeket Budapestre.

2010-ben énekeltem itt először, és a fesztivál azóta is különleges szerepet játszik Brünnhilde-alakításaim fejlődésében. A Budapesti Wagner-napok az egyik legkiválóbb hely arra, hogy az ember elmélyüljön Wagner műveiben, és korunk legnagyobb Wagner-énekeseit és -muzsikusait hallhassa. Nem csupán Wagner zenéjének megtapasztalásáról van szó, hanem arról is, hogy az ember részévé válik e monumentális alkotások teljes művészi világának. Wagner sosem pusztán zene: egy mindent átfogó élmény a legelső próbától az utolsó este tapsáig. A legemlékezetesebb pillanat számomra természetesen az volt, amikor Az istenek alkonya után felcsendült nekem a Happy Birthday, és mindenki – a közönség is – bekapcsolódott az éneklésbe. Egy pillanatra mindannyian együtt ünnepeltünk. Számomra ezt jelenti a zene és Wagner: valami, ami összehozza az embereket. És pontosan ezt teszi immár húsz éve a Wagner-napok is.

Catherine Foster

A Wagner-napokon sok éven át gyűjtött tapasztalataim közül számomra énekesként a legemlékezetesebb és legtanulságosabb az volt, amikor Catherine Foster két Ring-széria után a művészbejáró lépcsőházának kivételes akusztikájában – amely zuhanyzót megszégyenítő módon fakaszt dalra mindenkit – rázendített az Éj királynőjének áriájára. Akkor döbbentem rá, hogy nincs lehetetlen – csak zseninek kell lenni. És ő az. Kivételes és fantasztikus, hogy ilyen művészeket láthatunk a Wagner-napok színpadán – köszönet érte!

Pasztircsák Polina

Végtelen örömmel tölt el, hogy hosszú évekig résztvevője lehettem ennek a csodálatos fesztiválnak. Amikor főiskolás koromban először nézhettem Bayreuthban előadásokat, el sem tudtam képzelni, hogy ez a csoda egyszer Magyarországon is megvalósulhat, és világhírű énekművészek tolmácsolásában hallgathatok Ringet, Parsifalt, Lohengrint, Trisztánt, Tannhäusert a Duna partján. Az, hogy énekesként ennek a csodának én is aktív részese lehettem, hogy ez megadatott nekem, különösen szívet melengető érzés.

Nem tudom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor Gerhildeként Linda Watson Brünnhildéje és Waltraud Meier Sieglindéje között énekelhettem, vagy amikor A Rajna kincse végén Egils Siliņš Wotanjának vezetésével az istenek egész családjával bevonultunk a Valhallába. Ennél a résznél mindig a könnyeimmel küzdöttem, annyira felemelő muzsika.

És a Tannhäuser: egy beteljesült szerepálom, Erzsébet. Felemelő volt olyan címszereplő partnerekkel énekelni, mint Robert Dean Smith és Stephen Gould. Ez volt az az opera, amit főiskolás koromban rongyosra hallgattam. A zarándokkórus annyira gyönyörűséges, hogy ma sem tudom elérzékenyülés nélkül végighallgatni.

A rendezés is különleges volt: a megszokottal ellentétben Erzsébet a színpadon hal meg, és utána háromnegyed órát tölt mozdulatlanul. Nem könnyű feladat, de így történhetett meg velem, hogy fekve, testközelből hallgathattam végig Wolfram áriáját az Esthajnalcsillaghoz és Tannhäuser Római elbeszélését. Életem meghatározó élményei!

Voltak izgalmas helyzetek is – amikor elment a világítás a zenekari árokban, vagy amikor elfelejtettem bevinni a gyógyszeres fiolát, amiben a méreg volt –, de „nem látható kollégáink” professzionális háttérmunkája – amit ezúton is nagy szeretettel köszönök – megoldotta a helyzetet, bármilyen nehézség merült is fel.

Hálás vagyok Fischer Ádámnak, aki mert nagyot álmodni, és mindazoknak, akik a megvalósításban segítői voltak, hogy egy ilyen kiemelkedően magas színvonalú fesztivál, mint a Budapesti Wagner-napok, 20 éven át töretlen sikerrel megvalósulhatott.

Szabóki Tünde

2010-ben, életem egyik sorsfordító pillanatában, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával vettem részt a Budapesti Wagner-napokon, és azóta minden évben visszatérek.

A 20 éves jubileumi sorozat különleges jelentőséggel bír ebben a hosszú távú művészi kapcsolatban. Ez nem csupán előadássorozat, hanem belső utazás, amely egy fontos életszakasz kezdetét, és talán most annak méltó lezárását is jelzi.

Az első évben jeges szorítás járt át; rettegtem, hogy a lányomat talán nem láthatom többé. Wotan és saját fájdalmam elegye munkált bennem minden pillanatban. Wagner zenéje új horizontokat nyitott, fokozatosan alakítva félelmeimet és belső fájdalmamat egy teljesebb, árnyaltabb megélés lehetőségévé.

Ma már a lányom jelenléte az előadásokon oldja ezt a feszültséget, és egy dupla Ring-ciklus után ha fizikailag fáradtan is, de lélekben megújulva indulok az újabb kihívások irányába.

Fischer Ádám vezetése mindvégig művészi és szellemi iránytűként szolgált. Egy-egy opera életre keltése nem csupán szakmai feladat, hanem közös, szinte rituális beteljesítés, miközben a zenekar minden rétegében és részletében kibontja a művek gazdag hangzását.

A Stradivari hegedű ezüstösen csillogó hangja páratlanul jeleníti meg a csábítás érzéki árnyalatait. A Ring-ciklus az emberi lét egyik legteljesebb metaforája: küzdelem és feloldás, bukás és újjászületés egysége.

Talán éppen ezért térünk vissza hozzá újra és újra – Wagner zenéje mélyen személyes élménnyé válik, amelyben saját érzéseim és a mitológiai dráma összefonódnak.

Oláh Vilmos, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere

Emlékszem, kezdetben mennyire ijesztőnek tűntek a Wagner-operák. Ha félve is, de izgalommal és várakozással ugrottam fejest ebbe a zenei világba. A Budapesti Wagner-napoknak köszönhetem, hogy elmélyültem benne, és ennyire megszerettem. Az első „évadom” elég volt ahhoz, hogy mélyen bevonzzon és örökre magához öleljen! Köszönöm!

Horti Lilla

1. A legtöbbet a Parsifalból és a Ringből merítettem – mondhatni, hogy bizonyos szempontból átalakultam. Rengeteget foglalkoztam a szöveggel, elemeztem a szereplők karakterét és egymásra hatásukat (persze segítséggel, Szilágyi Éva néni nélkül nehezebb lett volna). A Parsifal „Mitleid” (részvét) gondolata az életem mottója lett; ha az emberek részvéttel fordulnának egymás felé, sokkal jobb lenne a világ. A Ring szinte összes nőalakját énekeltem, az igazán megrázó számomra Brünnhilde metamorfózisa volt. Meg lehet tisztulni minden manipulációtól, lehánthatjuk magunkról a számunkra káros kötöttségeket, lehetünk önmagunk, ezáltal pedig másokat is jó útra tudunk vezetni. És a Ring egyik kulcsa: Fricka és Wotan jelenete A walkürben. Micsoda taktikai játék! Imádtam minden rezdülését.

2. Amíg csak néztem, a Lohengrin Ortrudjáról teljesen mást gondoltam. Abban a pillanatban, ahogy foglalkozni kezdtem a darabbal, a szöveggel, egyszer csak felcsillant a karakter sokszínűsége, és az is, mitől lett ez a nő a darab negatív figurája, magával rántva Telramundot is.

3. A Trisztán és Izolda azon jelenetének értelme is megváltozott számomra, amikor Brangäne a halált hozó méreg helyett a bájitalt veszi elő és tölti a pohárba. A szöveg elemzése közben teljesen világos lett, hogy nemcsak Izoldát védte ezzel, hanem Trisztánt is, akibe ő is beleszeretett.

4. Hogy mi volna az egyetlen dolog, amit megváltoztatnék a Ring cselekményében? Nem engedném Siegfriedet megölni. Hagennek kellene meghalnia, ezáltal Alberich reményei szertefoszlanának, Siegfried és Brünnhilde élhetne együtt tovább, ők képviselnék az új világrendet. Persze ez sokkal unalmasabb befejezés lenne, kevésbé filozofikus.

5. Azt mindenképpen megkérdezném Wagnertől, hogy az rendben van, hogy Wotan amerre jár, gyermekeket hagy maga után, de miért kell testvérpárnak szerelembe esnie. A másik kérdésem az lenne, hogy milyen további operatervei voltak.

7. A legemlékezetesebb számomra a Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezte Parsifal és a Trisztán és Izolda. Soha olyan örömet, biztonságot, érzelmi robbanást nem éltem át, mint ebben a két produkcióban.
Fischer Ádámmal Wagnert interpretálni olyan, mint közösen olvasni egy könyvet, amit mindketten szeretünk és értünk; az énekhang szárnyal, mert minden olyan magától értetődő. Csodálatos élmény volt az a 18 év, mindenki azért volt ott, hogy a wagneri összművészet megvalósuljon. Ez az igazi szolgálat.

Németh Judit

1. Wagner művei mindenekelőtt alázatra tanítottak. Rendkívül hosszú operái hihetetlenül megterhelők minden hangtípus, de különösen a tenorok és a basszbaritonok számára. Művészi fejlődésemet is meghatározták: akkor kezdtem el igazán komolyan énekelni, amikor elmélyültem Wagner zenéjében (és bizonyos mértékig Richard Strauss műveiben is). Ez a repertoár egy másik, ugyanilyen fontos dologra is megtanított: az emberségre. Wagner nagy humanista volt. Allegóriáin keresztül rendkívül az emberi természetet mélyére ás. Ez az, ami a leginkább megérint és lenyűgöz a műveiben.

2. Az összes Wagner-szerepemhez való viszonyom megváltozott az évek során, ma már sok évtized tapasztalatán keresztül tekintek rájuk. Vegyük például Wotant, a legmeghatározóbb szerepemet – A walkürben 21 különböző produkcióban alakítottam már. Természetesen ma teljesen másként értelmezem a karaktert, mint húsz évvel ezelőtt, amikor először kezdtem énekelni Fischer Ádám vezényletével. A karakterek idővel szinte „élő lényekké” válnak, mélységeik egyre jobban feltárulnak előttem.

3. A színházakról alkotott képünk is változik. Amikor visszatérek olyan helyszínekre, ahol 20-25 évvel ezelőtt léptem fel, ma már kisebbnek érzem őket – különösen olyan intézményekhez viszonyítva, mint a Metropolitan Opera vagy a Bécsi Állami Operaház. Ugyanakkor vannak színpadok, amelyek jelentősége folyamatosan nő a szememben – ismét csak a Metropolitan Opera és a Bécsi Állami Operaház tartozik ezek közé. És ott van a Müpa is, ahová mindig különösen mély érzelmekkel térek vissza.

4. Ha egy napra varázserőm lehetne – ami természetesen nincs –, hogy egy másik Wagner-szerepet énekelhessek, talán elcsábulnék valamelyik női szerep, például Brünnhilde irányába. Rendkívül összetett és lenyűgöző karakter. Ugyanakkor igazán elégedett vagyok azzal a repertoárral, amelyet a pályám során énekelhettem. Minden operaszerepemet szeretem, és különösen Wotan áll közel hozzám – szinte már családtag.

5. A Ring-ciklus történetén egyetlen dolgot sem változtatnék. Úgy gondolom, tökéletes alkotás, az emberi természetről szóló nagyszabású elmélkedés. Wagner humanistaként valami teljeset és mélységesen igazat hozott létre. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen nagy operareformer műveit adhatom elő.

6. A Budapesti Wagner-napok legfontosabb pillanata számomra az első meghívásom volt a fesztiválra, amikor Amfortast énekeltem a Parsifalban. Abban a kiváltságban volt részem, hogy együtt léphettem színpadra a nagyszerű basszussal, Matti Salminennel. Felejthetetlen pillanatok voltak. Rendkívül büszke voltam arra, hogy egy ilyen kivételes művésszel oszthattam meg a színpadot a Müpában, amely kiváló akusztikájáról ismert. És Fischer Ádámmal dolgozni! Az énekesek iránti érzékenysége, muzikalitása és mély megértése mindazzal kapcsolatban, ami a színpadon történik, ma egyre ritkább, ugyanakkor számunkra, előadóművészek számára felbecsülhetetlenül fontos.
Egy keserédes emléket is őrzök. Akkoriban még nagyon fiatal voltam, és a Wagner család egyik tagja, aki jelen volt azon a Parsifal-előadáson, egyetlen szót sem szólt hozzám utána. Ez fájdalmas volt számomra, mert olyan mélyen szerettem ezt a zenét.
Fischer Ádám azonban mindig nagy tisztelettel bánt minden művésszel, függetlenül a tapasztalatától. Igazi színházi ember, akiből sugárzik a kedvesség és az énekesek iránti figyelem.
Még mindig remélem, hogy sokszor dolgozhatok vele a jövőben. Természetesen az évek múlásával az ilyen lehetőségek egyre ritkábbá válnak. Nagyon örülök azonban annak, hogy idén ismét felléphetek Budapesten, a Ring-ciklusban.

Tomasz Konieczny

A Wagner-szerepek végigkísérték harmincéves pályafutásomat – A walkür Waltrautéjától egészen Izoldáig és a Ring Brünnhildéjéig. A fizikai és vokális kihívások mellett mindig nagy feladatnak éreztem ezeknek az emberi léptéket meghaladó figuráknak a megformálását. Izgalmas volt látni, hogyan viszonyulnak ugyanahhoz a szerephez különböző rendezők és karmesterek. Elénekelhettem Fricka, Sieglinde, Waltraute és Brünnhilde, illetve Brangäne és Izolda szerepét – néha ugyanazon a profukción belül. Aktív énekesi pályám végén a Wagner-napokon visszatérhettem Waltraute szerepéhez Az istenek alkonyában. Fischer Ádámmal nemcsak a Müpában volt szerencsém együtt dolgozni. Dirigálása mindig rendkívül inspiráló volt, a művet helyezte a középpontba, énekesközpontú szemlélete pedig hatalmas biztonságérzetet adott. Bátor Tamás is sok éven át volt meghatározó támaszom; csapatával együtt nagyban megkönnyítette fellépéseimet a Budapesti Wagner-napokon. Köszönöm, és gratulálok a 20 éves jubileumhoz!

Petra Lang

Számomra a Budapesti Wagner-napok azt jelenti, hogy csodálatos művészi környezetben dolgozhatok a világ legkiválóbb énekeseivel és zenészeivel. A Wagner-napokon való részvétel mindig az évad egyik csúcspontja, hiszen az ember tudja, hogy a szervezők és a teljes stáb a lehető legnagyobb gondossággal és figyelemmel veszi körül. Őszintén szólva sehol máshol a világon nem volt még részem ilyen nagyszerű élményben. Budapesti Sentám, a Siegfried Brünnhildéje és Erzsébet felejthetetlen emlékek számomra, és alig várom, hogy most elénekelhessem A walkür Brünnhildéjét is.

Elisabet Strid

Üdvözletemet küldöm Fischer Ádámnak, Bátor Tamásnak, Kovács Brigittának és minden budapesti barátomnak! Szeretném elmondani, milyen fontos volt számomra, hogy 2009-ben végre elénekelhettem a Parsifal Gurnemanzát. Ez volt a pályám egyik legnagyobb álma, de viszonylag későn adatott meg – 1973-ban debütáltam. Kiváltságosnak érzem magam, hogy ezt az élményt az önök nagyszerű csapatával, Szemerédy Alexandrával és Parditka Magdolnával oszthattam meg, Maestro Fischer támogató és érzékeny zenei irányítása mellett. Olyan érzés volt, mintha felértem volna a hegy csúcsára – egész pályafutásom egyik legfontosabb, felejthetetlen emléke. Mindig boldogan tértem vissza ebbe a csodálatos, tökéletes akusztikájú terembe Hagenként és Pognerként is. Nem tudok elég hálás lenni mindannyiuknak azért, hogy mindezzel gazdagították az életemet! Nagyon-nagyon köszönöm!

Eric Halfvarson

Amikor 2013-ban A nürnbergi mesterdalnokokat játszottuk, az előadássorozat idejére esett egy térdműtétem. Az orvos azt mondta, csak apró beavatkozás lesz, azonnal fogok tudni járni. Amikor azonban felébredtem, hatalmas kötés volt rajtam, és több cső lógott ki belőlem – két nappal a következő előadás előtt. Nem éppen ideális időzítés! Beckmessert a 2. felvonás végén alaposan helybenhagyják, a 3. felvonásban pedig mankóval játszik. Nem maradt más lehetőség, mint hogy eleve két mankóval kezdjem, és úgy játsszam az egész darabot. Valaki segített cipelni a dolgaimat, különösen a nagy hárfát, amelyen a 2. felvonásban „játszottam”. Az egész olyan jól sikerült, hogy amikor újra műsorra tűztük a művet, mindenki szerette volna, hogy megint ugyanígy csináljam. Ám egyszer elég volt ebből az élményből, így a felújításkor már a megszokott módon játszottam a szerepet, ahogyan eredetileg próbáltuk.

Bo Skovhus

A Wagner-napok két produkciójában szerepeltem: a Lohengrinben Ortrudként, a Ringben pedig Brünnhildeként. Mindig öröm volt a Müpába jönni, főként az ott dolgozó emberek miatt. Nemcsak a kollégáimra gondolok, akik maximálisan profik voltak (és emellett rengeteget bolondoztunk is együtt), hanem a teljes stábra. Ha bármikor probléma adódott (és egy operában mindig adódik probléma), mindenki együtt dolgozott azon, hogy megoldódjon. A másik, amit kiemelnék, annak a két produkciónak a rendkívül sikeres színpadi adaptációja, amelyekben részt vettem – mind a Lohengrin, mind a Ring egészen egyszerű eszközökkel került színre, jó világítással, színekkel, kevés, mégis hatásos díszlettel, ami lehetővé tette, hogy az énekesek közvetlen kapcsolatba kerüljenek a közönséggel. A fő hangsúly a színészi játékon és a zenén volt, és a közönség nagyon pozitívan reagált erre. És természetesen Fischer Ádámmal dolgozni igazi boldogság: az energiája ragadós, zenélésének minősége pedig lenyűgöző.

Linda Watson

2021 óta kapok rendszeresen meghívást a Wagner-napokra. Különösen nagy hatással volt rám a Fischer Ádámmal való munka: nagylelkű muzikalitása és Wagner összetett partitúráinak mesteri ismerete minden alkalommal inspirált, segítségével új rétegeit fedezhettem fel ezeknek a lenyűgöző műveknek.

Egyik legbecsesebb emlékem az első évhez kötődik. 2021-ben A walkür Siegmundjának szerepére kértek fel, de a lezárások miatt nem volt lehetőség arra, hogy a Ringet közönség előtt adjuk elő. Abban a sokunk számára sötét időszakban az operaházak rendszerint kompenzáció nélkül mondták le a szerződéseinket, a Wagner-napok azonban ehelyett úgy döntött, hogy néhány élőben közvetített koncertet rendez. Felkértek, hogy énekeljek részleteket a Lohengrinből olyan kiváló művészekkel, mint Annette Dasch, Iréne Theorin és Tomasz Konieczny. Máig hálás vagyok azért, hogy a fesztivál ezt a kreatív megoldást választotta, és hogy a közvetítések sok operarajongónak jelentettek felemelő élményt és vittek fontos művészi üzenetet saját otthonuk biztonságába.

Magnus Vigilius

A Budapesti Wagner-napokon nemcsak emlékezetes előadások születtek, hanem egy összeszokott, elhivatott közösség is formálódott a háttérben dolgozó szakemberekből. Produkciós és zenei munkatársak, szerkesztők és technikusok visszaemlékezései idézik fel, hogyan válik egy-egy grandiózus Wagner-produkció aprólékos közös munkából élő színházi csodává. Történeteikből egy különleges műhely hétköznapjai bontakoznak ki: próbahelyzetek, váratlan fordulatok, hónapokig tartó előkészületek, amelyek nélkül nem jöhetnének létre ezek az emlékezetes előadások, de szavaikból az is világosan látszik, hogy a Wagner-napok számukra nem pusztán munka, hanem mély emberi kötődés is.

Hogy mi volt a legmeghatározóbb pillanat a 20 év alatt? Természetesen az, amikor 2006-ban ott ültem a nézőtéren. A második pedig, amikor 2007-ben már A Rajna kincse és A walkür próbáin zongoráztam. Ekkor még csak ismerkedtem a Wagner-repertoárral, és hatalmas élmény volt olyan énekesekkel dolgozni, akiket addig csak felvételről hallottam és csodáltam. Egy korrepetitornak időnként énekesként is helyt kell állnia, ha egy szereplő megbetegszik vagy törlik a járatát. Olyan – saját hangfajommal nem teljesen kompatibilis – szerepeket énekelhettem a próbákon világhírű szólisták partnereként, Fischer Ádám vezényletével, mint Fasolt, Siegfried, a Vándor, Hagen, Brünnhilde, elvileg Vénusz (bár erre nem emlékszem, de a kollégák határozottan állítják) és Fafner – ez utóbbit a nagyszínpadon, a zongorás főpróbán, Stefan Vinke Siegfriedje mellett.

Bartinai Gábor vezető korrepetitor

1. Mindössze 17 éves voltam, amikor megismerkedtem Fischer Ádámmal. Asszisztenst keresett a Wagner-napokra, és azt mondta: „Jövőre csináljuk a Ringet, rövid mű, ideális kezdésnek.” De addig is nézzem meg abban az évben a Mesterdalnokokat, tetszik-e a munkakör. A pillanat, amikor eldöntöttem, hogy az asszisztense leszek – és végül négy évig az is maradtam –, a meghajlásnál jött el. Pintér Dömötör, aki nemcsak az Éjjeliőrt énekelte, hanem harsonán is játszott, valahogy lemaradt a tapsrendről. Ádám kirohant a backstage-be, kézen fogta, kihúzta a színpadra, és extra tapsra buzdította a közönséget. Arra gondoltam, ezzel az emberrel szeretnék dolgozni. Csak előtte még le kellett érettségiznem.

2. Amikor először álltam a zenekar előtt, hirtelen tudtam: ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben. Ezzel a zenével, ilyen hatalmas apparátussal szeretném körülvenni magam. A Wagner-napok iránti rajongásom odáig ment, hogy az egyetemen a téli szemeszterben párhuzamosan végeztem a nyári félév anyagát is, csak hogy májusban és júniusban teljesen szabad legyek, és napi 16 órát dolgozhassak Ádámnak és a Wagner-napoknak.

3. Wagner műveit újra és újra fel lehet fedezni, mindig új jelentéseket tárnak fel. Az első próbámon a Müpában egyszer csak leült mellém egy énekes (én még húsz alatt, ő hetven fölött), és majdnem sírva mondta, hogy már több mint ötvenszer énekelte a szerepet, de most döbbent rá, hogy Alberich egy bizonyos mondatot valójában egészen máshogy ért, mint addig hitte – és hogy ezek szerint egész életében félreértelmezte a szerepet, amit most újra kell gondolnia. Akkor vált világossá számomra: még hetvenévesen is itt lehetne ülni, és tovább tanulni.

4. Imádtam, amit a backstage-ben csinálhattam: diszkómozdulatokat táncolni a lovaglómotívumokra, sebtapaszt vinni Anja Kampénak, megérinteni a táncosokat, hogy ellenőrizzem, tart-e még rajtuk a zöld festék, kivárni Az istenek alkonya első felvonásának végén az oktáveséseket, hogy pontosan akkor rendelhessek Ádámnak egy dupla eszpresszót – és évről évre tökéletesíteni az időzítést, míg végül az eszpresszó már akkor a kezében volt, amikor belépett az öltözőbe, de még nem hűlt ki. Amikor be kellett fejeznem Ádám mellett az asszisztensi munkát, tiltott módon felszöktem a színpadra, bebújtam a videófal mögé, lefeküdtem a lépcsőre, és onnan hallgattam végig Wotan búcsúját. Úgy éreztem, hogy mint Brünnhilde, elvesztettem a varázserőmet, a Wagner-napok nélkül immár egyszerű halandó leszek.

5. Két nagy szenvedélyem van: az opera és a focinézés. Sajnos a Wagner-napok gyakran egybeesnek a labdarúgó-Európa- vagy -világbajnoksággal. Egyik kedvenc emlékem, amikor 2016-ban a Siegfried előadása idején volt az Izland–Magyarország mérkőzés. Az első szünetben esett az egyik gól, a másodikban a másik – így minden gólt láttunk, közben pedig lement háromszor nyolcvan perc Siegfried. Ott álltunk-kuporogtunk a televízió körül: frakkos muzsikusok, egyenruhás technikusok, zöldre festett nibelungként rohangáló táncosok, én estélyiben, de magyar színekkel a karomra festve. Karrierem talán legnagyobb logisztikai kihívása pedig az volt, amikor kiderült, hogy A walkür főpróbája egybeesik az Ausztria–Magyarország meccsel. Sok munkatárs kérte, hogy hozzuk előrébb a főpróbát egy órával. Az ember elsőre azt gondolja: „Ez lehetetlen, ha csak egy ember marad le a változásról, bukik az egész.” De sikerült. Több száz munkatárs írta alá, hogy egy órával korábban legyen a főpróba. Mindenki. Így végül mindkét világot élvezhettük.

6. Ádám mögött ülve a zenekari próbákon minden muzsikust megfigyelhettem. Néha azonban úgy tűnt, mintha Ádám tesztelne engem. Vagy csak blackout volt? Egyszer a Tannhäuser próbáját kezdte, odafordult a zenekarhoz: „Na, Tannhäuser.” Majd hirtelen felém fordult, és megkérdezte:
„Az hogyan is kezdődik?”
„Micsoda?”
„Hogy kezdődik a Tannhäuser?”
Én pedig zavartan elénekeltem: „Da-dáááá-da-dááá…”
„Ah, igen!” – mondta.
Aztán visszafordult a zenekarhoz, és levezényelt hat óra próbát egyetlen megingás nélkül.

7. Tíz perccel az egyik előadás előtt Ádámnak feltűnt, hogy a fellépőcipőjét a taxiban hagyta. Lediktálta a méretét, nekem pedig azonnal fekete cipőt kellett szereznem. A Müpa nem operaház, nem tudtam csak úgy berohanni egy jelmeztárba. Rózsaszín estélyimben kimentem az előtérbe, és elkezdtem a férfi vendégek lábát nézni. Ez már az a pont volt, amikor az ember a jó ügy érdekében minden gátlását levetkőzi: „Bocsásson meg, uram – mi a cipőmérete?” Szerencsére végül megtaláltam Ádám sógorát, aki így zokniban ülte végig az előadást.

Blum Vera, Fischer Ádám korábbi asszisztense

Nagy tisztelője vagyok Fischer Ádámnak, akit régóta ismerek. Fiatal énekesként több koncerten énekeltem vele, mindig nagyszerű élményt jelentettek. Amikor 2004-ben az első fellépése volt Bayreuthban (a hirtelen elhunyt Giuseppe Sinopoli utódául kérték fel a Ring vezénylésére), személyesen is jelen voltam A walkür előadásán. Hatalmas sikerük volt az énekeseknek, és persze Ádámnak is. Weimarból utaztam oda, ahol akkoriban éltem, szoros kötödésem volt Liszt Ferenchez, és Liszt által Wagnerhez is. Több operáját énekeltem a 90-es években, a Parsifalt, a Tannhäusert, a Trisztán és Izoldát, így a saját tapasztalataimat is fel tudtam használni, amikor segíteni igyekeztem a Wagner-napok szervezését. 2006 és 2010 között Ádámmal sokat egyeztettünk a szereposztásoktól, 2011 szeptemberétől pedig a Wagner-napok szerkesztőjeként folytattam a munkát, együttműködésünket a mai napig is fantasztikus harmónia jellemzi.

A Müpa rendkívüli helyszínt biztosít a Wagner-napok eseményeinek. A külföldi sajtó és a közönség is kiemeli a épület gazdagságát, a nézőteret, a színpadot, a zenekari árok működését. A szólisták jól láthatóak-hallhatóak, rendkívüli az akusztika, és ők is jól látják a karmestert. Ezért is térnek vissza az énekesek nagy örömmel a Wagner-napok előadásaira. Wagner álma volt a színpad felett elhelyezett kórus – itt ez is megvalósulhat.

Nagyon fontosnak tartom a magyar énekesek közreműködését is, mert sokan tanultak Wagner-szerepeket nálunk, és aztán külföldön és az Operaházban is felléptek velük. A közreműködő magyar zenekarok és kórusok teljesítményét is mindig dicsérti a nemzetközi sajtó. Emellett a magyar-angol-német felirat is elbűvöli a közönséget, mert segíti őket a darabok és a szöveg megértésében. Fontos kiemelni müpás kollégáim munkáját, akik nagyon emberi, szeretetteljes és segítőkész módon szervezik a vendégművészek itteni tartózkodásának minden pillanatát.

Kívánom, hogy a Wagner-napok a jövőben is ajándék és élmény legyen mindenki számára.

Bátor Tamás művészeti szerkesztő

Huszonhat éves voltam, amikor Darvas Évától és a Müpától megkaptam a lehetőséget, hogy az első Parsifal születésénél tolmácsként és asszisztensként bábáskodjam. Akkor még nem is sejtettem, hogy nemcsak egy munkát találok, hanem a Ringgel együtt fogok felnőni. A következő évben már Müpa-alkalmazottként kezdhettem a tetralógiával dolgozni, és leshettem el a szakma titkait.

Ma már egyike vagyok azoknak, akik összefogják az előadássorozatot. Az elmúlt húsz évemben Wagner és a Müpa valahogy mindig jelen volt. Május-júniusban a színfalak mögött dolgozunk, de egész évben a háttérben sakkozunk a feladatokkal, próbákkal és költségtervekkel; évente több ezer e-mailt pörgetünk át, hogy minden összeálljon. Volt, hogy rúnák írásmódjáról leveleztem egy végtelenül kedves német germanistával, máskor pedig búvár-szinkronúszókat castingoltunk a produkcióhoz. De ezt sosem egyedül csinálom. Ez egy hatalmas, látható és láthatatlan csapatmunka, aminek köszönhetően a Müpa minden részlegével, a Ring minden közreműködőjével és művészével együtt dolgozhatok.

Ott lehettem Brüsszelben az akkor még technikai csodának számító üvegfal megrendelésénél, a kezdeteknél zenei és nyelvi szakemberekkel együtt a magyar feliratszöveg mélységein vitatkoztunk – avagy mennyire sárkány egy Wurm? –, egyre jobban elmélyülve a Gesamtkunstwerkben, de ott voltam akkor is, amikor egy katonai turkálóban válogattuk a textilt a walkürök ruháihoz. Az első forgatások idején előfordult, hogy kiskosztümben másztam létrára a Müpa tetején, a felújításkor pedig már giliszták állatvédelemi szempontból is megfelelő sorsáról egyeztettem. Fogtam a kezemben Stradivarit, és segítettem művésznek ékszert, fellépőruhát választani.

Sokszor a legváratlanabb helyzetekben kell helytállnunk: kísérünk művészt kórházba vagy rendőrségre, születésnapokat ünneplünk a próbák szünetében, és megpróbáljuk a biztos hátteret megteremteni ahhoz, hogy az előadás pillanataiban a közreműködők már csak a zenére koncentrálhassanak. Húsz év alatt rengeteg személyes történet és szoros barátság szövődött; mennél jobban belegondolok, annál több kedves, nehéz vagy éppen abszurd pillanat jut eszembe.

Még a saját életem nagy pillanatai közül is van, ami ide kötődik: a 2019-es felújítás filmforgatásának hajnalán kérték meg a kezemet. Vicces volt az ujjamon egy új gyűrűt mutogatni a kollégáknak, miközben épp a Gyűrűt forgattuk. Senki nem értette mit akarok, hiszen gyűrű volt ott épp elég.

A produkció iránti szenvedélyem pedig ott maradt a színpadon is, a szó szoros értelmében. Miután egy próbán az egyik művész úgy elhajította az eredeti kelléket, hogy sosem találtuk meg, beiratkoztam egy ötvösszakkörre, és saját kezűleg készítettem el azt a gyűrűt, amit azóta is használunk az előadásokon. Némelyik énekesnek még rá is fér az ujjára; a wagneri méretek mindig extra kihívásokat tudnak jelenteni.

Bár a zenei és művészeti rész a kollégáim és Fischer Ádám csodálatos munkája, mi – idén is Siller Annával – a háttérből mozgatjuk a szálakat. Néha kikapcsolódásként lovakat és kardokat pakolok a próbateremből a színpadra; a próbaidőszak kezdetén leköltöztetem az irodámat a próbaterembe, zenekari váróba, és olyankor tényleg olyan, mintha otthon lennék. Két hónapig Wagner-zene és Wagner-család (amit szerencsére az igazi családom is végtelen türelemmel tolerál).

Amikor felhangzik A Rajna kincse nyitánya, az számomra gyógyír: olyankor mindig azt érzem, megérte az összes stressz és álmatlan éjszaka. Van azonban egy örök, saját rituálém, amit semmi pénzért nem hagynék ki: Az istenek alkonya utolsó perceire behúzódom a színpad alá, és ott, a sötétben élem át azt a leírhatatlan katarzist, ami húsz év után is ugyanolyan elemi erővel hat rám.

Somogyi Dóra Julianna produkciós menedzser

A Wagner-életmű számomra kezdetben egy hatalmas, bevehetetlen várat jelentett, ahol megmászhatatlan sziklafalak, zubogó vízesések jelentettek leküzdhetetlen akadályt. Évekre és olyan kitűnő tanárokra volt szükség, hogy egyáltalán a várfalak megközelítésére vállalkozhassak, mint Kroó György vagy felejthetetlen rádiós kollégám, Meixner Mihály.

Először Wagner elképesztően gazdag hangszerelési technikája és hihetetlen harmóniai gazdagsága ejtett rabul, majd lassan egyre inkább a Wagner-zene bűvkörébe kerültem.

Különösen akkor, amikor jó sorsom úgy hozta, hogy részt vehettem a ma már 20 éves Wagner-napok szinte összes olyan előadásában, amelyben Wagner kórust alkalmazott. Így találkozhattam a Parsifallal, amelyben hihetetlen drámaiságú és ragyogó szépségű kórusrészek szerepelnek. Folytatódott a Lohengrin hatalmas tablóival, amelyben az énekkar tiszta játékideje több mint egy óra, de dolgozhattam a Tannhäuser-produkcióban is.

És jött a legnagyobb, Az istenek alkonya, a varázslat, a vad karakterek, istenek, törpék, hősök, az intrika, a szenvedély különös kavalkádja, kivételes zenei nyelv megfogalmazásában.

Számomra a nagy tanulság azonban az, hogy az istenek és félistenek, Grál-lovagok történeteivel Wagner mindig ugyanarról mesél: az emberről. A megénekelt személyek tulajdonságaiban, indulataiban és vágyaiban magunkra ismerhetünk, az ő problémáik és konfliktusaik a mieinkkel azonosak.

Engem erre tanítanak Wagner művei.

Életem nagy ajándékának tartom, hogy tizenkilenc alkalommal részt vehettem ezekben a produkciókban, amelyeket a karmester, Fischer Ádám neve és a Müpa fémjelzett.

Strausz Kálmán, a Magyar Rádió Énekkara, majd a Honvéd (ma Nemzeti) Férfikar volt karigazgatója

Wagner operái gyerekkorom óta nagyon fontosak számomra. Gyerekkoromban édesanyám minden Wagner-előadásra elvitt az Operába – a 3. emeleten ültünk 3 forint 50-es helyen. Ezért is volt nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy szerkesztőként nyolc évig dolgozhattam a fesztiválnak. Feladatom a külföldi énekesek felkérése, szerződésük előkészítése volt – természetesen Fischer Ádám instrukciói alapján. Jól ismertem őt, az egykori Interkoncert munkatársaként még a 70-es években foglalkoztam külföldi szerepléseivel. Hihetetlen áttekintése van az énekesek világáról, pontosan tudja, ki, mikor, mit énekelt. Ha az első jelölt nem ér rá, még mindig van a tarsolyában másik 3-4 név. Jól ismertem ezeket az operákat, de itt teljesen új élményt nyújtottak. Elsősorban az Ádám által megteremtett transzparens, szinte kamarazenei hangzás miatt, másrészt a meghívott rendezők vizuális fantáziájának köszönhetően, ami ugyanakkor mindig a zenét szolgálta. Bár minden előadás nagyszerű volt, a Parsifalt emelném ki, hiszen az volt az első nagy siker, illetve A nürnbergi mesterdalnokokat, mivel ez a kedvenc operám. És még valamit köszönhetek a fesztiválnak: 2006-ban beléptem a Wagner Társaságba – ez nemcsak számos emlékezetes külföldi Wagner-előadást hozott, hanem egy szoros baráti társaság kialakulását is.

Gedényi Ildikó művészeti szerkesztő

Ketten együtt a Wagner-napok kezdetétől a Covid-járványig (2006–2019) feliratoztuk a teljes Ringet. A próbákon is közreműködtünk, így minden évben kétszer-háromszor is hallhattuk Wagner operáit. Munkánkat egy nézőtér mögötti helyiségben végeztük, kiváló minőségű hangszórókon keresztül hallgatva az előadásokat. Élveztük Wagner sokszínű, hömpölygő zenéjét, a jellegzetes motívumok egymásba fonódását, végigkísértük az istenek, félistenek emberi cselekedeteit és vívódásait, a walkürök lovaglását, Wotan búcsúzását Brünnhildétől, a madárka csicsergését, Siegfried ügyetlenkedését a kürtjével és a Notung alakításának lendületét.

Egyikünk korábban a Magyar Állami Operaház kórusában énekelt, másikunk pedig a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított. Különleges élményt jelentett az énekesek és a stáb tagjai között régi kollégákkal, tanítványokkal találkozni, például a vendégművészeket segítő Jakab Natáliával vagy Wirdl Eszterrel, aki már gimnazistaként is operaénekes akart lenni. A híres külföldi énekesek mellett több magyar énekes is kitűnően szerepelt, és a sellők vagy a nornák triója nemzetközi összehasonlításban is gyönyörűen, összesimulva szólt.

Beleláttunk az előadások fő szervezői, Darvas Éva és Somogyi Dóra sokrétű és nehéz munkájába. Rengeteget dolgoztunk együtt a kiírandó szövegeken a Wagner-operákat és a német nyelvet is nagyon jól ismerő Dórival, aki az egyik próba során még a világítás beállításához is modellt állt.

A Covid alatt a Müpa a korábbi előadások felvételét sugározta az interneten. A már megszerkesztett videók alá mi tördeltük be a fordításokat, s ekkor láttuk közelről, hogy az énekesek milyen nagyszerű színészi teljesítményt is nyújtottak. A Ring-élményünk ezzel lett teljes.

Szilágyi Kati és Gábor
feliratozó

1. A Müpa Wagner-produkcióit évekig a „túloldalról”, az Operaházból figyeltem. Őszintén bevallom, árulásként éltem meg, hogy az Operaház 2007-ig leamortizálta szinte az összes Wagner-rendezését, csak a Parsifal ment majdnem minden évben a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan, és volt pár kósza előadás a Tannhäuserből és a Mesterdalnokokból. Ezt tetézte, hogy 2010–11-ben a Müpa az Operaház zenekarát is „elvitte” a Trisztán és a Lohengrin premierjeire, továbbjátszási tervekkel. Elkötelezett operásként nem nagyon értettem, miért kell két kapura játszani. Jobbnak láttam volna, ha átgondolt, kölcsönös előnyökön alapuló, jól körülhatárolt érdekek mentén kialakított, hosszú távú együttműködési megállapodást kötött volna a két intézmény. Ám jó magyar szokás szerint inkább megoldottuk okosba’, gyulladási gócokat hagyva ezzel a későbbi együttélés idejére, és mire az egyik szerződést aláírtuk, máris új kör indult a nagy nemzeti székfoglaló játékban.
Aztán döcögve, de elindult az Operaház Wagner-Aufdämmerungja. Addigra én is csapatot váltottam, igaz, nem önszántamból. 2014 óta a Müpa színeiben játszom: a lelkesedés maradt, sőt, nőtt, de most a másik kapura célzok. Véletlenül se kettőre!
Idővel sikerült körülhatárolni az érdekszférákat: az Opera hazai művészekkel tűzte műsorára 2015-től a Wagner-operákat, sorozatban, a Müpa pedig a nemzetközi élvonalból hívott énekeseket a főbb szerepekre, a Bayreuthi Ünnepi Játékokhoz hasonlóan: fesztiválszerűen. A békés egymás mellett élésnek csak így van esélye és értelme.

2. Wagner operái zseniálisak, #minden tekintetben! Nála a cselekmény nem csupán alibi egy-egy szövegkönyv összetákolására, amire jól lehet áriázni. Olyan egyéni és társadalmi kérdéseket feszeget filozofikus mélységű megfogalmazásban (nála még a nyelv is gondolkodik!), amelyek a kezdetektől mindmáig az emberiség alapproblémái. Vajon nem keseríti-e meg néha mindannyiunk névtelen hollandi-énjét az elátkozottság érzése, és nem vágyunk-e megváltásra ebből? Vajon észrevesszük-e magunkban Tannhäuser oszcillálását a vallásos tisztaság és a bujaság között? Értjük-e a Ring összetett egyéni és társadalmi üzeneteit? Wotan vajon nem ugyanabba gabalyodik-e bele, mint uniós vezetőink? Hans Sachs intő szónoklata a III. felvonás végén nem idéz-e áthallásokat a mai Európára? Wagner operáit lehet „csak” hallgatni is, de ajánlom mindenkinek az alámerülést a mélyebb rétegekbe. A varázslat ott bontakozik ki a maga teljességében.

Kovács Brigitta művészeti szerkesztő

Sok nagyszerű emléket őrzök a Wagner-napokról, ami azonban igazán, évről évre rendszeresen megérintett, az a kivételes együttállás, ami Richard Wagner, Fischer Ádám és a Müpa között létrejött. Wagner műveiben az emberi érzelmek és motivációk legszélesebb skáláját találhatjuk meg, a zenei megfogalmazás pedig különlegesen sokszínű. Elképesztő ereje volt annak a dús forte-hangzásnak, amelyet Ádám a terem kínálta lehetőségek határáig elvitt, és – helyzettől függően – különösen megrázóra, felemelőre formálta azokat a kamarazenei pillanatokat, amikor lehetett puhán muzsikálni – néha csak néhány zenésszel, de néha a teljes zenekarral, kórussal, szólistákkal. Ez a hangzásigény és a hangzás igényessége örökre belém égett.

Pad Zoltán, a Magyar Rádió Énekkarának volt karigazgatója

2008 óta lehetek részese a Wagner-napok produkcióinak, és minden évben ugyanazzal a csodálattal figyelem azt a különleges energiát, amely ezt az eseményt körülveszi. Lenyűgöző látni az alázatot és professzionalizmust, amellyel a közreműködők heteken át fáradhatatlanul dolgoznak a közös célért. Az évek során nemcsak szakmai kapcsolatok formálódtak, hanem sok esetben valódi barátságok is születtek. Talán ez az, ami igazán különlegessé teszi ezt a közeget: a közös munka intenzitása, az egymás iránti bizalom és a zene iránti közös szenvedély olyan emberi kapcsolatokat teremt, amelyek túlmutatnak a színpadon és az előadások időszakán. A Wagner-napok számomra ezért nemcsak egy kiemelkedő művészeti esemény, hanem egy közösség is, amelyhez jó érzés tartozni.

Siller Anna produkciós menedzser

Engem a Müpában talált el „Wagner nyila”. Zenei tanulmányaim idején sokszor volt kötelező Wagner-részleteket hallgatnom – kellően untam magam, és el is ment tőle a kedvem. Aztán évekkel később, 2016-ban kaptam egy ajándék jegyet Az istenek alkonyára azzal, hogy legalább egy Wagnert hallgassak meg a Müpában is. Legnagyobb meglepetésemre életem addigi leggyönyörűségesebb zenei élménye várt ott! Brünnhilde szerepében Evelyn Herlitzius olyan lenyűgöző energiákkal énekelt, hogy „felrobbant a színpad”, sok néző a végén katarzist élt át, többen sírtak – ahogy én is. A föld felett lebegve mentem gratulálni a kollégáknak, és arra gondoltam, bárcsak én is részese lehetnék ennek a csodának. Pár hónapra rá érkezett a felkérés, legyek Fischer Ádám asszisztense…

Bakos Nóra, Fischer Ádám jelenlegi asszisztense

Egyik legmeghatározóbb élményem évekkel az első Wagner-bemutató utánról származik. Egy alkalommal nem az emeleti fénypultban követtem a próbát, hanem beültem a földszintre, hogy a laptopon korrigáljam a lámpabeállításokat. Egymagam ültem a nézőtéren, és elemi erővel hatott rám, ahogy megszólalt A walkürök lovaglásának jól ismert dallama: lenyűgöző volt az énekesek és a hatalmas zenekar együttes hangzása. A Ring-időszakokban többször is előfordult, hogy ezt a dallamot dúdoltam álmomban – a párom többször ébredt arra éjszaka, hogy alvás közben Wagnert dudorászok.

Bevallom, korábban nem voltam Wagner-rajongó, de ahogy a próbaidőszakok alatt hosszú napokat-heteket töltöttünk együtt a kollégákkal, alkotókkal és művészekkel, megszerettem a műveit. Ha az ember sokszor hallja ugyanazokat a hömpölygő motívumokat, egyszer csak rájön, mennyire mély és sokrétű üzenete van egy-egy részletnek, egy idő után pedig úgy érezzük, talán már az összefüggéseket is látjuk a nagy egységek között. Ezáltal Wagner művei szerethetőkké válnak azok számára is, akik korábban távolságtartóan viszonyultak a zeneszerzőhöz.

Világítástervezőként öröm volt együtt dolgozni olyan külföldi színházi szakemberekkel, akikkel nemzetiségtől és anyanyelvtől függetlenül összhangban valósítottuk meg a művészi elképzeléseket. Matthias Oldaggal, a Tannhäuser rendezőjével az első pillanatban egymásra hangolódtunk, így a színpadi látványvilág kettőnk közös elképzelései alapján, egymást inspirálva született meg.

A Trisztán és Izolda olasz rendezője, Cesare Lievi szabad kezet adott abban, hogy az általa megtervezett színpadkép világítása a darabot még különlegesebbé tegye. Nagy motivációt jelentett, hogy fénytervezőként szabadon alkothattam, a rendező pedig elégedett volt a végeredménnyel.

Vajda Máté világítástervező, világítástechnikai szakember

2018-ban a jelmeztervező munkáját segítettem, ez volt az első „testközeli” élményem a Budapesti Wagner-napok kulisszatitkait illetően. A jelmeztervező a rendezővel együtt Olaszországból érkezett, számukra a látvány esztétikuma igen fontos volt, ahogy ez az olaszokra általában jellemző: a tengerfenékre süllyedt lila kanapé mint fő díszletelem köré kellett az énekesek ruháját és az ahhoz tartozó ékszereket, kardokat stb. igényesen hozzáigazítani. Mindig lenyűgöznek a szép kelmék, a különleges szövésű anyagok, a csillogásuk, vagy éppen a tapintásuk, és a vizuális hatásuk különösen színpadi megvilágításban, valamint maga a praktikuma is, azaz miként viselhető egy-egy jelmez egy adott jelenetben: mennyire kényelmes az adott művész számára, mennyire illik az adott szereplőhöz és az egész látványvilághoz. Ez egy igazán összetett alkotói folyamat, amelybe bepillantást nyerhettem, miközben az olasz nyelvtudásomat szakszavakkal gazdagítottam úgy, hogy még magyarul sem feltétlenül ismertem a kifejezést korábban. A nagy gyakorlattal bíró jelmezkivitelező óriási segítségünkre volt abban, hogy a valóságban mely alapanyagból lehet majd megvarratni a ruhákat úgy, hogy azok időben készüljenek el, és látványban is igazi örömet nyújtsanak a viselőiknek és persze a nézőknek is.

Anja Kampe megbetegedése miatt Allison Oakes alakította végül Izoldát, aki akkor debütált a Müpában. A háttérben segítettük őt mindenben, hogy a lehető legkomfortosabban érezze magát nálunk, így például a jelmezhez tartozó cipőjét is hosszú órákon át válogattuk a jelmeztervezővel, míg megtaláltuk a művésznő számára legkényelmesebbet, ami egyben esztétikailag is megfelelő volt.

2019-ben a Ring felújításán dolgoztam együtt tapasztalt wagneres kolléganőm, Somogyi Dóra mellett. A többhetes próbaidőszak alatt átélhettem én is, mennyire összenő az ember magával a produkcióval, hiszen reggeltől estig mindennap közösen dolgoztunk a művészekkel és minden közreműködővel, kollégával azért, hogy végül minden kis darabka a helyére kerüljön, és teljes pompájában álljon össze a tetralógia mint összművészeti alkotás.

A Ring jelmezfelújításakor szintén felmerültek kihívások: mely anyag és forma az, ami a színpadon is működőképes és szép látványt nyújt, ugyanakkor lényeges, hogy az előadóművészek is megfelelően tudjanak a színpadon mozogni Különösen fontos ez a táncosok esetében, így például a jelmeztervező által megálmodott „gekkó-jelmezek” kialakításával hosszú ideig kellett kísérletezni, hogy olyan formában viselhessék a művészek, ami nem akadályozza őket a koreográfiákban.

Zenész végzettségű (hegedűs) produkciós menedzserként lenyűgöző volt látni a zenekari tagok és természetesen Fischer Ádám elhivatottságát egy-egy többórás próbán vagy előadáson: mekkora koncentrációt és kitartást igényel Wagner monumentális és sokszor végtelen hosszúnak tűnő zenéje. A Wagner-énekeseknek ráadásul nemcsak erős hanggal kell rendelkezniük, hanem fizikailag, mentálisan, emocionálisan is bírniuk kell ezt a fajta megterhelést.

Az egyik legkülönlegesebb élményem A walkür utolsó felvonásához kötődik: a Brünnhildét alakító Catherine Foster és a Wotant játszó Johan Reuter apa-lánya jelenete zeneileg és érzelmileg is annyira erősen megérintett, hogy ezt az emléket azóta is őrzöm.

Olasz Réka Dorina produkciós menedzser