Podcastsorozatunk, az Előhang aktuális epizódjában Hózsa Zsófia zenetörténész-műsorvezető és meghívott vendégei Sir Antonio Pappano és a Londoni Szimfonikus Zenekar programját veszik górcső alá – meghallgatásával nézőink akár a Müpa felé tartva is tökéletesen rá tudnak hangolódni a koncertre.

Előhang

Ludwig van Beethoven (1770–1827) egyik legismertebb szimfóniájának első két üteme – ti-ti-ti-tááá – idővel zenei mémmé vált. Ez az apró motívum hangzó molekulaként jelenítette meg Beethoven összetett, ellentmondásos személyiségét, hallatlanul gazdag életművét és tragikus fordulatokban bővelkedő életútját. Miként a mémek esetében oly gyakran, úgy a „Sors” melléknevet viselő szimfónia kezdetéhez kapcsolódó zsigeri reakció is zárványszerűvé vált, a jellegzetes motívum megfosztatott attól az eleven kapcsolattól, mely a tétel folytatásához, illetve a szimfónia további három tételéhez, sőt olyan egyéb kompozíciókhoz köti, melyek a zenetörténet egyik legjelentősebb koncertjének műsorszámai voltak.

Beethoven 1808. december 22-én a Theater an der Wienben maratoni koncertet szervezett saját műveiből, melyen az V. mellett elhangzott a VI. szimfónia is, valamint a G-dúr zongoraverseny, egy ária, két részlet a C-dúr miséből, egy szabad zongorafantázia és befejezésül a zongorára, zenekarra, énekes szólistákra és kórusra komponált Karfantázia. Ezzel a műsorral arra tett kísérletet, hogy az emberi létezés teljességéről, illetve e létezés belső feszültségeiről, feloldhatatlannak látszó ellentmondásairól adjon számot. A korszak legjelentősebb német filozófusához, Immanuel Kanthoz (1724–1804) hasonlóan Beethoven is a három legfontosabb kérdésre kereste a választ: mit tudhatunk, mit tehetünk és mit remélhetünk? Továbbá arra is, hogy az ember pusztán a végzetét teljesíti-e be rövid földi pályája során, azaz a sorsot elrendelésként kell-e megélnie, vagy képes saját jövőjének irányítójává válni, életét a szabad akarat törvényei alá rendelve. Mindezekre azonban nem önmagában a Sors-szimfónia hivatott választ adni, hanem azon művek összessége, melyek 1808 decemberében a szimfóniát körbevették.

Különös sors adatott Szergej Prokofjev (1891–1953) II. zongoraversenyének. Az 1912–1913-ban született alkotást az ifjú zeneszerző mutatta be a Szentpétervárhoz közeli Pavlovszk városában. A merész, modernista jegyeket mutató zene mély benyomást tett a korabeli hallgatóságra. A kézirat azonban elkallódott, majd az 1917-es forradalmat követő zűrzavar során egy tűzvészben megsemmisült. Prokofjev 1923-ban, emlékezetére hagyatkozva újra leírta a darabot, ám ez saját bevallása szerint is az eredeti alapos átdolgozásává vált, hiszen a másodjára megkomponált tételeken óhatatlanul nyomot hagyott az 1913 után született munkák tapasztalata, így például a III. zongoraverseny stílusa is. Nem véletlenül mondta egy alkalommal Prokofjev, hogy a II. zongoraverseny valójában már a negyedik.

1945 nyarán, alig néhány héttel a II. világháború vége után a szovjet újságok arról írtak, hogy Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) hamarosan új szimfóniával jelentkezik, melyet „a nagy győzelemnek ajánl majd”, és mivel az új darab a zeneszerző szimfóniáinak sorában immár a kilencedik lesz, bizonyosan Beethoven monumentális és himnikus kicsengésű IX. szimfóniájához lesz hasonlítható. Amikor a darabot novemberben bemutatták, nem kis meglepetést (sőt: megrökönyödést) keltett, hogy a dicsőséges diadal megéneklése helyett egy könnyed, játékos hangvételű szimfónia hangzott el.

Sosztakovics néhány muzsikustársa a rádiót hallgatva követte a premiert. Egyikük, a zeneszerző Marian Koval (1907–1971) így emlékezett vissza: „Türelmetlenül és izgatottan vártuk a szimfónia közvetítésének kezdetét. De amikor a meglepően rövid, valamivel több mint húszperces, sem kórust, sem szólistákat nem szerepeltető szimfónia véget ért, a hallgatók szétszéledtek, nagyon kínosan érezve magukat, mintha szégyenkeztek volna a Sosztakovics által nagy nyilvánosság előtt elkövetett zenei pimaszság miatt – amit sajnos nem ifjoncként, hanem negyvenéves férfiként követett el.”

A Bécshez, illetve a bécsi zenei stílushoz, ízléshez kapcsolódó zeneszerzők a XIX. század elején többé-kevésbé azonos módon tekintettek a szimfónia műfajára. Olyan, jellemzően négy tételből álló kompozícióra gondoltak, melyben jellegzetes formaszerkezetű és karakterű tételek követik egymást; az első és az utolsó élénkebb tempójú, a közbülsők között pedig tánc (menüett) vagy annak mindinkább önállósuló változata (például scherzo), illetve lírai jellegű lassú (adagio vagy andante) hangzik fel. Ettől a modelltől legtöbbször a radikális újító hírében álló Beethoven sem tért el, ahogy a későbbi generációk szimfóniaszerzői – Schubert, Mendelssohn, Schumann, Brahms, Bruckner, Dvořák vagy Sosztakovics – sem.

A műfaj íratlan szabályai szerint az egyes tételek között nincs szoros zenei-tartalmi kapcsolat, mindegyik önálló és zárt világ. Beethoven előtt, például Haydn vagy Mozart szimfóniáit gyakran nem is egyvégtében adták elő, az egyes tételek között olykor más műveket is megszólaltattak, illetve az is megesett, hogy egy szimfóniából csak egyetlen tételt játszottak el. 1834 márciusában például Pesten az V. szimfóniából csak az első szólalt meg, amelyet egy korabeli híradás szerint „nagy tapssal fogadtak”. Beethoven biztosan nem örült volna ennek a csonka előadásnak, ebben az esetben ugyanis éppen az volt az egyik újítása, hogy az egyes tételek között hol nyíltabb, hol rejtettebb kapcsolatokat épített ki. A II. tétel rövid, fanfárszerű epizódjai a finálé hangulatát jósolják; a scherzo jellegzetes „kopogó” témája a nyitó Allegro con brio főtémájának ritmusát idézi a hallgató emlékezetébe; a scherzo és a finálé között pedig nincs tételszünet, Beethoven nagyon hatásos átmenetet komponált a kettő közé. S hogy egyértelmű legyen a tételek közötti szorosabb kapcsolat, Beethoven a negyedik egy adott pontján – meglehetősen váratlanul – visszaidéz egy hosszabb részt a harmadikból.

A XIX. század elejére a hangszeres szólista és a teljes zenekar dinamikus párbeszédét megjelenítő versenyművek műfaji területén is kialakultak a főbb stratégiák. Beethoven idejében két gyors tétel közé illeszkedett egy poétikus lassú tétel. Száz évvel később Prokofjev II. zongoraversenye annyiban tért el a klasszikus mintától, hogy a darabot egy önmagában is összetett tétel indítja, középen egy rövid scherzót és egy közjátékot (intermezzo) szerepeltet, végül negyedikként következik a finálé.

A zongoraszóló technikailag különlegesen nehéz, a darab előadására hosszú évtizedeken át csak kevesen vállalkoztak. Egy anekdota szerint egy, az Egyesült Államokban megrendezett koncerten maga Prokofjev is belezavarodott az egyik szakasz előadásába.

Sosztakovics tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy kilencedik szimfóniához méltó, reprezentatív darabot várnak tőle; de annak is tudatában kellett lennie, mire számíthat, ha az elvárásnak nem felel meg.

„Fanfárt kívántak, ódát, azt akarták, hogy írjak egy fenséges IX. szimfóniát. Nagyon szerencsétlenül alakult ez a dolog a kilencedikkel. Úgy értem, tudom, hogy a csapás elkerülhetetlen volt, de talán később érkezik és nem olyan durván. Kétlem, hogy Sztálin valaha is megkérdőjelezte volna a saját lángeszét vagy nagyságát. Ám amikor a Hitler elleni háborút megnyertük, még felfuvalkodottabb lett. Olyan volt, mint egy béka, amely ökör nagyságúra fújta fel magát, azzal a különbséggel, hogy körülötte már mindenki ökörnek tekintette, és azt adta meg neki, ami egy ökörnek kijár. Mindenki dicsőítette Sztálint, és tőlem elvárták, hogy csatlakozzam ehhez az áldatlan kórushoz. (…) Azt kívánták, hogy alkalmazzak négyszeres fúvóskart, kórust és szólistákat a vezér dicsőítésére. Annál is inkább, mivel Sztálin e számot jelképesnek érezte: a IX. szimfónia jelentősége túlmutatott önmagán. Amikor a IX. szimfóniát bemutatták, Sztálin felháborodott. Mélységesen meg volt sértve, mert nem volt benne sem kórus, sem szólisták. És semmi apoteózis. Még egy nyomorult ajánlás sem. Éppen csak zene volt, amit Sztálin nem nagyon értett, és amely kétes tartalmat hordozott.”

Sosztakovics szimfóniájának moszkvai bemutatójáról – mit sem érzékeltetve a darab keltette zavarodottságból – a magyar sajtó is beszámolt. Az Új Szó rövid híre (november 22.) szerint a premiert „Mravinszkij, a köztársaság művésze vezényelte. A szimfónia öt részből áll. Témája a fasizmus feletti győzelem. A bemutatón a mű nagy sikert aratott.” Egy hónappal később, ugyancsak az Új Szó egy leningrádi „tudományos értekezletről” adott hírt. A felszólalók itt azt hangsúlyozták, hogy a leningrádi zeneszerzők – rácáfolva a régi közmondásra, mely szerint fegyverek közt hallgatnak a múzsák – a harcok idején sem hagytak fel a komponálással. „Sem azok a szerzők, akik hősiesen védelmezték szülővárosukat az ellenséges ostrom idején, sem azok, akik elköltöztek, nem tették félre tollukat és hangszerüket, és nem szálltak le a zenekari emelvényről. A leningrádi szerzők a háború alatt 13 szimfóniát, 15 szvitet, 9 versenyművet, 9 nyitányt és több száz dalt írtak. Sosztakovics a háború nehéz évei alatt írta meg VII. és VIII. szimfóniáját. A két mű azóta a világ valamennyi nagyobb hangversenytermében előadásra került és nagy sikert aratott. Legutóbb a leningrádi filharmonikus idény megnyitásakor mutatták be első ízben Sosztakovics legújabb, IX. vagy Győzelmi szimfóniáját.”

A mű magyarországi előadására végül csak 1948. január 21-én került sor: az Operaházban, a „Lenin díszhangverseny” részeként hangzott el. A Magyar Nemzet beszámolója szerint a „formák széles alapzatát elhagyva, a világhírű szerző rövidre fogott öt tételében, a reá jellemző őszinteséggel, derűs hangon szól hozzánk. Ez az egészséges, nem komplikált, földhöz közeli muzsika a ritmus és a jóhangzás örömteli pillanataiban Sosztakovicsra jellemző témákat forgat széles néptömegekhez szóló keresetlenséggel. A játékos kedv a scherzo könnyed lebegésében igazi orosz tündértáncot produkál.”

A Szabad Nép kritikusa azt hangsúlyozta, hogy Sosztakovics, aki „a háború különböző szakaszaiban olyan megragadóan öntötte zenébe a szovjet nép nagy harcát, ezúttal a derű és könnyedség hangján szólal meg. IX. szimfóniája a nagy honvédő háború dicsőséges befejezésének önfeledt hangulatát tükrözi. Formai szempontból a klasszikusokkal tart kapcsolatot, de szerkezetéből és a témák kidolgozásából is nyilvánvalóan kitűnik szerzőjének klasszicizáló hajlama. Zenei nyelvezete, élményforrása ugyanakkor ízig-vérig mai, sőt népi. A közönség igen fogékonyan és meleg lelkesedéssel fogadta az érdekes újdonságot.”

Beethoven az V. szimfónia komponálásával egy időben dolgozott a VI. szimfónián, és nem mellékesen az 1808-as koncerten az utóbbival kezdődött a hangverseny. A természetben feloldódni, tehát azt nem megzabolázni vagy átalakítani vágyó ember portréja ez a mű, melyben Beethoven csodálatosan zengő, statikus hangzásfelületeket alakított ki. Zenei tekintetben ez a darab messzebb távolodik a kor ideáljaitól, mint az V. szimfónia. Érdemes a két darabot egymás közelségében, egymás szomszédságában hallgatni, hogy fogalmat alkothassunk arról, mennyire leegyszerűsítő az általános Beethoven-kép.

A keletkezéstörténet fordulatai miatt Prokofjev II. zongoraversenyére jelentős hatást gyakorolt a harmadikként nyilvántartott zongoraverseny. Izgalmas felfedezésekre juthatunk, ha a két darab rokon vonásaira – a hangszerelésre, a szólista és a zenekar viszonyára, a fanyar ízekre és a groteszk fintorokra – figyelve hallgatjuk e két kompozíciót.

Sosztakovics VII. és VIII. szimfóniájának stílusa, jellege a készülő kilencedikkel kapcsolatos várakozások tekintetében meghatározó volt. A maga idejében a VII. szimfónia világszerte nagy népszerűségre tett szert, maga Bartók Béla is többször hallotta 1943-ban, amikor az Egyesült Államokban élve a zenekarra komponált Concertón dolgozott. Ennek az élménynek a maga groteszk-ironikus módján hangot is adott a darab negyedik tételében.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Spotify belehallgatás

Írta: Molnár Szabolcs

Az olasz apától és anyától Angliában született, tizenhárom éves korától azonban Amerikában nevelkedett Antonio Pappano (1959) együttműködése a Londoni Szimfonikusokkal 1996-ban, egy lemezfelvétellel kezdődött, jelenleg vezető karmesterként ő áll az együttes élén.

© Frances Marshall

Pappano 2002-ben lett a Covent Garden-i Királyi Operaház zeneigazgatója, a pozíciót a 2023/24-es évad végéig töltötte be, 2005 és 2023 között a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának zeneigazgatója is volt. Vendégkarmesterként a világ olyan vezető operaházaiban, fesztiváljain és zenekaraival dolgozik, mint a New Yorki-i Metropolitan, a milánói Scala, a Bécsi és a Berlini Állami Opera, a Bayreuthi és a Salzburgi Ünnepi Játékok, az Európai Kamarazenekar, a Bécsi, Berlini és New York-i Filharmonikusok vagy a Chicagói és Bostoni Szimfonikusok. 2012-ben a Brit Birodalom lovagjává ütötték, 2015-ben pedig a Királyi Filharmóniai Társaság legmagasabb kitüntetésével, aranyéremmel ismerték el munkásságát.

Rövid kérdezz-felelek Antonio Pappanóval:

A világhírű dél-koreai zongorista, Seong-Jin Cho (1994) akkor került a zenei világ érdeklődésének homlokterébe, amikor 2015-ben Varsóban elnyerte a Nemzetközi Chopin Verseny első díját.

© Christoph Koestlin

Egy évvel később már exkluzív szerződést kötött vele a rangos lemezkiadó, a Deutsche Grammophon. A sokat koncertező művész a világ leghíresebb zenekaraival lép fel rendszeresen, játszott már a Berlini és a Bécsi Filharmonikus Zenekar, a Bostoni Szimfonikus Zenekar és az amszterdami Concertgebouw Zenekar vendégeként. A Londoni Szimfonikusokkal készítette első stúdiólemezét (2016), és az elmúlt évtizedben számos alkalommal koncertezett az együttessel, Sir Simon Rattle vezényletével például jelentős ázsiai hangversenytermeket érintő turnén vett részt.

Seong-Jin Cho Prokofjev II. zongoraversenyéről:

A Londoni Szimfonikus Zenekar 1904-ben alakult. Az egyik első olyan együttes volt, melyet nem szervezet, nem egy bőkezű mecénás, hanem maguk a muzsikusok hívtak életre. A zenekar büszkén hirdeti, hogy a világ legjobbjai közé tartozik, óriási közönséggel. Csak Londonban tízezer embert érnek el, nevelési és közösségi programjaik (LSO Discovery), közvetítéseik, illetve saját kiadójuk (LSO Live) révén pedig milliókat. A Londoni Szimfonikus Zenekar a Barbican rezidens együttese. Évi hetven koncertet rendeznek, többek között Antonio Pappano vezető karmesterrel, Simon Rattle tiszteletbeli karmesterrel, Gianandrea Noseda és François-Xavier Roth vezető vendégkarmesterrel, valamint a zenekarral az utóbbi években karmesterként is szorosan együttműködő Barbara Hannigannel. Az együttes rendszeres közreműködője olyan eseménysorozatoknak, mint az Aix-en-Provence-i, az Edinburgh-i vagy a Brightoni Fesztivál.

© John Davis