Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

Udvari zeneszerzőként Henry Purcell feladatai közé tartozott, hogy rendszeresen zenét írjon ünnepi alkalmakra. A Come Ye Sons of Art kezdetű félórás, többtételes világi kantáta – akkori elnevezéssel: óda – II. Mária angol királynő névnapjára készült, és 1694 áprilisában adták elő. Ebből hangzik el két tétel a műsor elején. Edward Elgar op. 2 jelzésű sorozata majdnem kétszáz évvel későbbi, 1887-ben keletkezett. A most felhangzó első tétel Ave verum corpus kezdetű szöveggel latinul is énekelhető. A The Snow című kompozíció az op. 26-os számmal megjelent két világi kórusmű, úgynevezett partsong egyike, amelyeket Elgar felesége verseire írt 1894-ben, a kíséretben zongora és két hegedű hallható. Az 1888-as Salut d’amour háromperces szalondarab, meghitt hangú szerelmi üdvözlet.

Benjamin Britten egyik legismertebb és leggyakrabban előadott műve a mintegy félórás Ceremony of Carols, amely a középkorig visszanyúló angol karácsonyi énekes hagyományhoz kapcsolódik. A változatos karakterű tételek állandó kísérője a hárfa, amely kultikus kelta vagy angolszász hangszerként szintén a régi időket idézi, de angyali könnyedséget is kölcsönöz a zenének. A sokszínű alkotás azon a majdnem kéthetes hajóúton született, amikor Britten 1942-ben, pár évnyi távollét után az Egyesült Államokból visszautazott hazájába. A szövegeket egy, a középkortól 1900-ig keletkezett rövid verseket tartalmazó antológiából válogatta, amelyet vízre szállás előtt vásárolt.

A világhírű angol hegedűs, Daniel Hope online mesterkurzusa a Salut d’Amour című műből:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

Szebellédi Valéria a Zeneakadémián szerzett énektanári és karvezetői diplomát. 1990-ben megalapította a Magnificat Gyermekkart, amely 2009-től ifjúsági kórusként, 2014 óta pedig leánykarként működik, mellette 2009 és 2019 között vezette a Vox Caelestis Vegyeskart is. Kórusaival rendszeresen közreműködött karnagyi konferenciákon, jubileumi és ünnepi hangversenyeken, szerzői esteken, valamint más énekkarokkal közös koncerteken. Szakmai tapasztalatait vendégkarnagyként és előadóként megosztotta az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Spanyolországban és Japánban is. Számos hazai és nemzetközi kórusverseny zsűrijének volt tagja, és részt vett a KÓTA Művészeti Bizottságának munkájában. Különösen fontosnak tartja kortárs kórusművek bemutatását, nevéhez több ősbemutató is fűződik. Munkáját Liszt Ferenc- és Artisjus-díjjal, Kardos Pál-emlékéremmel, KÓTA karnagyi díjjal és KÓTA-életműdíjjal ismerték el.

Király-Domány Bernadett 1988-ban született zeneművész-pedagógus családban, hegedülni hétévesen kezdett Jankó Katalinnál. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Rónaszéki Tamás, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Kokas Katalin és Kelemen Barnabás növendéke volt, Erasmus-ösztöndíjasként a lausanne-i Haute École de Musique hallgatójaként Stuller Gyula osztályában tökéletesítette tudását, de Jozef Kopelman és Simon Standage mesterkurzusainak is rendszeres résztvevője volt. 2017-ben lett a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagja, a Magnificat Leánykarnak pedig évtizedek óta kisegítő szólóhegedűse.

© Fedelin Ádám

Jobbágy Boglárka 2012-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hegedű szakán, ezt követően az Óbudai Danubia Zenekar művésze, valamint a Spányi Miklós által vezetett Concerto Armonico Budapest barokk együttes állandó tagja lett. 2019 szeptemberében csatlakozott a Liszt Ferenc Kamarazenekarhoz, a zenekari munka mellett tanít is.

© Fedelin Ádám

A Váray-Major Zsófia–Váray Péter művészházaspár huszonkét éve zenél együtt. Mindketten kitüntetéssel diplomáztak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol Péter 2019-ben doktori fokozatot is szerzett. Zsófia a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskola zongoratanára; pedagógiai munkáját 2025-ben a Tankerület Kiváló Tanára díjjal ismerték el. A tanítás mellett aktív szereplője a hangversenyéletnek, évek óta a Magnificat Leánykar állandó kísérője. Péter a MÁV Szimfonikus Zenekar szólamvezető-helyettese, emellett az Anima Musicae Kamarazenekar egyik alapítója, szólamvezetője és korábbi menedzsere. Csellóművészi hivatása mellett programozó mérnökként is dolgozik.

Magyarországon kívül felléptek már Ausztriában, Franciaországban, Németországban és Törökországban, itthon pedig visszatérő vendégei a Klassz a pARTon és az Ars Sacra Fesztiválnak, a Bartók Rádiónak, valamint a Gödöllői Királyi Kastélynak. Koncertjeiken gyakran két fiukkal kiegészülve muzsikálnak, és interaktív gyermekprogramok keretében kollégáikkal együtt kiemelt figyelmet fordítanak a legkisebbek zenei nevelésére. A koronavírus-járvány idején közösen indított, Virtuális zenei utazások című online ismeretterjesztő sorozatukért MOL Mester-M Különdíjat kaptak.

Brecz Annamária Vácott, illetve a budapesti Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában Nagy Katalinnál tanult hárfázni, majd a Zeneakadémián Vigh Andrea növendéke lett, diplomájának megszerzése után pedig Jana Bouškovánál tökéletesítette tudását Prágában. Játszott a Danubia Zenekarban, a Budafoki Dohnányi Zenekarban, a Székesfehérvári, a Szombathelyi, a Debreceni és a Gödöllői Szimfonikus Zenekarban, a Duna Szimfonikusoknál, valamint a Scottish Sinfoniában és az Edinburgh-i Szimfonikus Zenekarban, olyan karmesterek irányításával, mint Kocsis Zoltán, Jurij Szimonov, Medveczky Ádám, Neil Mantle, Horváth Gábor vagy Kovács János. Jelenleg a gödöllői Frederic Chopin Zenei Alapfokú Művészeti Iskola tanára.