A brahmsi életmű legszélesebb körben ismert sorozatát, a huszonegy magyar táncot kis túlzással a szerző hegedűművész barátjának, Reményi Edének köszönhetjük. Ő volt az, aki megismertette a komponistával a magyar városi cigányzenét, a csárdás és a verbunkos típusait. A Brahms által feldolgozásoknak nevezett négykezes zongoradarabokat ma inkább zenekari változatban ismerjük. A huszonegyedik magyar tánc fürge tempójával, gazdag díszítettségével és a fuvola kiemelt szerepével a virtuóz népi furulya játékát idézi. A sorozat tizennegyedik darabja egyike azon kevés táncnak, amelyben Brahms semmilyen kölcsöndallamot nem használt fel. Lassú, elegáns, már-már a palotásra emlékeztető zene.
„Az a mulatságos ötletem támadt, hogy versenyművet írjak hegedűre és csellóra” – írta Clara Schumann-nak Brahms. A kettősverseny célja az volt, hogy megbékítse haragban lévő régi jó barátját, a hegedűvirtuóz Joachim Józsefet. A darab, amelyben a csellószólam Brahmsot, a hegedűszólam Joachimot szimbolizálja, elérte a kívánt hatást, az egymással társalgó két szereplő a műben és az életben egyaránt ismét közös hangra talált.
Brahms félt, hogy a közönség rosszul fogadja majd IV. szimfóniájának drámai, komoly hangvételét. A szerző vezényelte premier azonban óriási sikert aratott, két tételt is megismételtettek a meiningeni zenekarral. Az első tételben egy egyszerű, mottószerű téma és egy ritmikus dallam sző egyre bonyolultabb hálót. A klasszikus szonátaforma után középkori fríg hangsort is használó lassú tétel következik, amelyben megszólal Brahms sokak által legszebbnek tartott melódiája. A szerző a scherzóban szabadjára engedi humorérzékét, a vidám hangulatot a triangulum csilingelésével fokozza. A barokk chaconne formájában megírt finálé egy Bachtól vett basszusmenetre épít egyre összetettebb variációkat, hogy aztán fájdalmas pontot tegyen a darab végére.

Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar