A dalirodalom kuriózuma, az eredetileg énekhangra és zongorára írt Vocalise zenekari változata nyitja a koncertet, majd a III. zongoraverseny szólal meg Anna Vinnyickaja szólójával, akit a Washington Post „igazi oroszlánnak” nevez, a Gramophone pedig „fény és árnyék felejthetetlenül csillogó játékát” emeli ki vele kapcsolatban. A szünet után a monumentális zenei diadal, a II. szimfónia hangzik el. A Vocalise énekszólamát tetszőleges magánhangzón kell előadni. A tartott hangok, a hajlékony dallamok szinte hegedűszerű hangzást eredményeznek. Nem csoda, hogy számos tisztán hangszeres változat készült a népszerű dalból, a zenekari verzió egyenesen a szerző tollából. Ez a hangszerelés talán még jobban kiemeli a darab érzékiségét, hipnotikus szépségét. A zongoristaként és karmesterként is turnézó Rachmaninov egyre inkább csak zeneszerzéssel szeretett volna foglalkozni. Nem tudott azonban nemet mondani egy 1909-es amerikai felkérésre, amelyre vadonatúj zongoraversenyt is komponált. Az ősbemutató után nem sokkal a New York-i Filharmonikusok kíséretével, Gustav Mahler vezényletével is előadta a zongoristák körében egyszerűen csak „Rach 3”-ként emlegetett művet. Első szimfóniájának kudarca mély depresszióba taszította Rachmaninovot. Tíz év telt el, mire újra a műfajhoz nyúlt, ám első vázlataival elégedetlen volt. Erőt vett magán, átdolgozta a művet, és 1908-ban karmesterként ő vitte sikerre a szentpétervári ősbemutatót. Akárcsak a depresszióból kiutat mutató II. zongoraversenyért, ezért is megkapta a Glinka-díjat; végérvényesen legyőzte traumáját.

Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar