A litván Mikalojus Konstantinas Čiurlionis automatikusan társított színeket a hangokhoz, játszott a vizualitással és a zenével. Szimfonikus költeményét hallgatva meseszerű erdőbe csöppenünk, ahol nincs más dolgunk, mint élvezni az atmoszférát, a kivetített festményeket, és hagyni kalandozni fantáziánkat.
Az észt Arvo Pärt az egyik legtöbbet játszott ma élő szerző. Valódi kultusz övezi, műveit több mint száz filmben használták fel, de a zenetörténet legtermékenyebb krízise is az övé: 1968-ban teljesen visszavonult, és csak nyolc évvel később alkotta meg saját módszerét, a tintinnabulit („harangocskák”). Zenéje ősi és modern, időtlen és mély, szent minimalizmusában minden hang felé egyforma szeretettel fordul. A Como cierva sedienta az első szoprán hangra és zenekarra írt műve, amelyben a 42. és a 43. zsoltár szövegét használta fel. Čiurlionis művéhez hasonlóan érzéktársítás szülte Pärt másik elhangzó művét, a végtelen béke üzenetét hordozó Te Deumot is: „A svájci művész, Martin Ruf egyszer azt mondta, a kék több mint húsz árnyalatát látja, ha tiszta időben nézi a hegyeket. Szavai azonnal hanggá formálódtak bennem: hallani kezdtem a kéklő hegyeket.”
A koncert harmadik szerzője, a lett Pēteris Vasks is vonzódik a minimalizmushoz. Művei tiszták és beszédesek; az Epifaniát csak vonósokra írta, az ő nyelvükön pedig igazán jól beszél, hiszen korábban hegedült és nagybőgőzött.

Rendező: Müpa, Budapesti Fesztiválzenekar