Egyetemes zenei értékei ellenére a darab viszonylag ritkán hallható, talán mert a végleges változat meglehetősen kétarcú: az első felvonás inkább a német Singspiel képviselője, hangvételében leginkább kedélyes társasági komédia. A második felvonás drámaian felépített jelenetek sorozata, mégis inkább oratorikus, mint operaszerű.
A színpadi megjelenítésben az egyszerűség uralkodik majd, a darab karaktereire, belső világára, boldogságkeresésére összpontosítva. Meghatározó kérdés a személyes szabadságkeresés, annak minden aspektusával, hiszen a fizikai értelemben vett szabadságon kívül másfajta is létezik: a lélek szabadsága. A különböző színpadi szereplők számára mást-mást jelent a szabadság, így a boldogságról is különbözőképpen alkotnak fogalmat. A rendezés olyan alapkérdésekre keresi a választ, mint amilyen az, hogy miért fontosabb olykor a vágyódás, mint maga vágyódás tárgya; hol vannak azok a morális határok, amelyeket nem léphetünk át, illetve hogy lehet-e az emberi képzelet is a börtön egy fajtája.
A produkció alkotói a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adottságait tekintik meghatározónak: javarészt mellőzik az opera párbeszédeit. Ugyanakkor a helyszín akusztikai adottságait kihasználva igyekeznek a mű zeneiségének magas szintű megvalósítását előtérbe helyezni, szem előtt tartva a beethoveni szándékot: a második felvonás rendkívüli erejű fokozását és a befejezés szinte kozmikus dimenziójú szabadsághimnuszát.

Félig szcenírozott előadás német nyelven, magyar feliratozással.

Rendező: Budafoki Dohnányi Zenekar, Müpa