Nem az érzelmekre bízta magát, nem a szerelmet vitte át a túlsó partra, inkább szobrokat menekített, az emberarcú, magunk faragta isteneket: tudásunk és erkölcsi tartásunk teljességét, emlékeztetőül szerencsés és balszerencsés koroknak. Egyenesen állnak, bemocskolhatatlanul, messziről látszanak ma is. Felmutatta a tiszta fogalmakat, elviselte mind a ráció súlyát, mind pedig a misztika kísértését, és sem belső mértékét, sem hitét, sem ép eszét nem vesztette el közben. Az előadás piedesztálra emelés helyett Nemes Nagy költői arcképével együtt az emberit is megmutatja, a lobogó hajú lánykortól a szerelem vadságán és áhítatán át az érett barátságokig, az utazásokig és az öregkor elesettségéig. Felvillantja a női és az erdélyi hagyomány nyomát a versekben, az érzékiség megélését, a légszomjat és a politikai nyomást, az irodalomszervezés nehézségeit, a humort, a játékosságot, a haragot, a hitet és a hűséget, de a félelmet és a fájdalmat is - egy gazdag és példamutató pálya izgalmasan szép ívét és hátterét. Szabó T. Anna kamaszkorában fedezte fel magának a költőt: akkoriban fejből tudta az Összegyűjtött verseket, és legszívesebben ma is minden diák(lány)nak a kezébe adná, hogy írni és élni tanuljanak tőle - merészen, erősen, szabadon.

Az előadás során kivetített képek a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonát képezik.

Rendező: Müpa