Szeptembertől a Művészetek Palotája és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) együttműködésében folytatódik a Müpamozi, a filmművészet legendás rendezőinek legszebb darabjait bemutató, 2012 januárjában kezdődött, nagy sikerű digitális vetítéssorozat. A második félévet a magyar film legsokoldalúbb alkotója, a Kossuth-díjas mozgóképmester, Makk Károly műveinek szenteljük.
Mi az oka, hogy Makk, miután sok esetben újat hoz, nem lesz annak markáns képviselője? A magyar filmtörténetben „első fecske” volt a Liliomfi a már szerzői jegyeket is felvillantó, a sematikus korszakon túllépő vígjátékként, a Megszállottak a magyar újhullám előképeként, a Szerelem, amely Huszárik Zoltán Szindbádjával a magyar esztétizmus nyitánya volt. Makk egyikből sem alakított ki személyesnek mondott stílust, hanem folyamatosan zsánert, témát és stílust váltott. Nincs még egy magyar rendező, aki ennyi műfajban tudott ma is élő remekművet alkotni, olyanokat, amelyek a világ filmtörténetének is klasszikus darabjaivá váltak (Ház a sziklák alatt, Szerelem, Egy erkölcsös éjszaka, Macskajáték, Egymásra nézve). Mi az a láthatatlan szál, amely mégis összefűzi ezt a sokféle művet? Mi a folyamatos megújulás, a Makk-filmek eleganciájának, vizualitásának titka? Miért szeretjük őket a habkönnyű vígjátékoktól az erkölcsi és lélektani kamaradrámákig?
Réz András, a Müpamozi filmklub házigazdája ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására szólítja fel a nézőket.

Makk Károly a Liliomfival ismert rendező lett. Bacsó Péter szerint már itt megmutatta, hogy „emulzió folyik az ereiben”. Formanyelve azonban egy másik mestermunkában alakult ki. 1956-ban a forradalmat a filmgyári munkástanács tagjaként egy tankról filmezi, miközben Tatay Sándorral már a Ház a sziklák alatt forgatókönyvét írja, majd 1957 őszén forgat Psota Irénnel, Bara Margittal, Görbe Jánossal. Mintha nem ugyanazon a badacsonyi tájon járnánk, ahol a Liliomfi forgott. Illés György baljósra, „grafikusra” fényképezte a filmet, amelyet Schubert Gusztáv szerint egyenesen a zsáner felől kell nézni, mint ami tele van „ghost story” elemekkel. „Ebben a történetben ugyanis nemcsak a jellemek feszülnek egymásnak: valami elszabadul. Nem egyszerűen a púpos Tera féltékenységből, szeretet- és bosszúvágyból elmérgedt, fékezhetetlen, elviselhetetlen gonoszsága, hanem valami szavakkal, pszichológiával már nem értelmezhető elemi balvégzet, aminek gátat vetni már sem érzés, sem belátás, sem tett nem képes többé. […] A gyűlölet görgetege minden szereplőt magával sodor a szakadékba.”
A lélektani ábrázolás mélységének kulcsa az a Makk példaképére, Szőts Istvánra emlékeztető balladisztikus stílus, ahogy a csendekből, csupán vizuális elemekből építkezik. Leheletnyi motívumokból sűríti össze a három lelkileg elgyötört, összezárt ember életének fojtogató konfliktusait, hogy szinte észrevétlenül jusson el a rókajelenetben kicsúcsosodó súlyos drámáig. Ezzel a filmmel Makk egy olyan korban beszélt létdrámáról, személyes sorsról, amelyben mindent átitatott a politika, az ideológia. Talán innen érthető meg, hogy noha a Ház a sziklák alatt San Franciscóban elnyerte a legjobb film díját, Aczél György „antihumánusnak” minősítette, s a kritika sem szerette. Tíz évnek kellett eltelnie, hogy 1968-ban, az akkori pécsi filmszemlén ülésező FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) beválassza a „Budapesti 12”-be, mely húsz év magyar filmterméséből emelte ki a legjobbakat.

Rendező: Művészetek Palotája, MaNDA