Mintha a személyiséget és az életművet elkerülte volna minden civilizációs ártalom: Buda Ferenc versvilága a romlatlan természet tisztaságához hasonlítható. Pózok, görcsök, manírok nélkül él és alkot Tiszakécskén, távol mindentől, ahol díjakat osztanak, ahol a karrier, az érvényesülés néha már fontosabb, mint a teljesítmény maga. „Számomra az írás: örökös túlélési esély és gyakorlat – vallja –, de: sohasem verseny... Mások megelőzésére komoly belső késztetést érezni nem szoktam, így az sem sújt porig, ha mások megelőznek. Legyűrni való ellenfeleim tehát nincsenek. Egyedül magamat: a bennem (is) rejlő rosszat kell újra meg újra legyőznöm. Örvendek, ha olykor ez sikerül. Hisz ettől a rossztól: a mi mohó és ostoba voltunktól árva a Föld. Tőlünk s így velünk árva.”
A Nagy László-i verseszmény igézetében fogant költészete, s a török, kirgiz, kazah, baskír, udmurt, mordvin, finn, lapp népköltészetet és mesekincset átültető, a kis népek alig ismert kultúráját átmenteni igyekvő, elhivatott műfordítói munkássága ugyanabból táplálkozik: abból a bizonyos tiszta forrásból, legyen ez a metafora a 21. században sokak szerint mégoly elkoptatott. Ezt az estet – amelyet a minden ízében e költészethez illő Szalóki Ági gyönyörű hangja koronáz majd meg – azoknak ajánljuk, akik hisznek még abban, hogy a költői szó és a személyiség hitele, egy megszenvedett élet fedezete a korszerűség erőltetett kívánalmánál esetenként fontosabb lehet.

Rendező: Művészetek Palotája