Hétköznapi hősök: Jánoki-Kis Viktória

Akkor is dolgoznak, amikor éppen nem. Nem magukért teszik, hanem a közösségért, a bolygóért, embertársaikért. Ők azok a szakmájukban kiemelkedő nők és férfiak, akik nem a művészetekben jeleskednek, nincsenek reflektorfényben, nem zúg a taps, ha jól teljesítenek. Hétköznapi hősök. A tánc, a zene, a színészi játék vagy egy kiállítás: varázslat számukra, amelyben feloldódhatnak, és a taposómalomból kiszabadulva, a nézőtéren hátradőlve csodavilágba léphetnek.

Jánoki-Kis Viktória hétköznapi emberek történeteit dolgozza fel, hogy társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. Még építészhallgatóként járt először a Müpában, most pedig már régóta szeretett volna esti kimenőt két kisfia mellől, hogy olyan eseményen vehessen részt, amely különleges élményt jelent számára. Hosszú ideje követi Simon Márton munkásságát, így az ő szerzői estjére esett a választása, és nem is csalódott. Lebilincselőnek találta a költő szerény, visszafogott személyiségét és a verseit előadó Pelsőczy Réka színművésznő játékát.

„Kedves gesztus volt, hogy nem minden Simon Mártonról és költészetéről szólt, hanem egy-egy vers erejéig a mentoráltjait is bemutatta. Maradandó élményt nyújtott az egész előadás, utána kivártam a dedikálásnál kígyózó hosszú sort, és a költő minden kötetét megvettem. Azóta el is olvastam az életmű jelentős részét, az újonnan megjelent Hideg pizzából még felolvasást is tartottam otthon a családnak. Nagyon tetszett nekik, el sem hitték, hogy ilyenek is lehetnek a versek.”

Viki két szempontból is közösséget érez a költővel. „Az Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába című drámai verse arról szól, mi lett volna, ha anya nem hal meg. A verseiben visszaköszön az a veszteségérzet, amivel íróként magam is küzdök, mert túl hamar éltem át a legnagyobb fájdalmat. Egy előadásában úgy fogalmazott: olyan érzés ez, mint mikor az embert kidobják a repülőből, és egy nagy, fekete semmibe zuhan. Közben mégis ott a vágy íróként – és ahogy látom, nála is költőként – reményt és segítséget adni az élethez, és megkapaszkodni a jó dolgokban. A másik közös motívum a szövegeinkben a szabadság. Márton azt mondta, szeretné, hogy a verseiben bármikor bármi megtörténhessen. Én is mindig úgy látok neki a prózának, hogy ragaszkodom a téma, a szereplők és a cselekmény teljes szabadságához.”

Vikinek 2021-ben az Átlépsz velem a víz fölött című novelláskötete, 2024. júliusában a Csend és zivatar című regénye jelent meg, két forgatókönyvéből pedig rövidfilmek készültek. „Minden egyes írásom a mai világról, az engem körülvevő emberekről szól. Bármilyen történetet is kezdek el, mindig egy lélektani problémát igyekszem körüljárni. Hamarosan megjelenik egy új novellám, amelyben a válással foglalkozom. Jómagam nem váltam el, de körülöttem sokan, és a gyermekek szenvedését ebben a helyzetben nagyon megrázónak találom. Amikor egy témához rendszeresen visszatérnek a gondolataim, tudom, hogy dolgom van vele. Régóta érdekel például az is, hogy milyen lelki fájdalom taszít valakit a drogfogyasztás ördögi körébe. Nagyon szeretek családi kapcsolatokról írni, mert bennük a boldogságnak és a tragédiának annyi lehetősége van, hogy ez kimeríthetetlen tárházat jelent számomra. Mivel más pályáról érkeztem, mindig fontosnak éreztem, hogy az irodalmi lapok szerkesztői mit gondolnak a munkáimról. Sokáig ez volt a fő szempont, és nagyon örültem, hogy bárhova küldtem novellát, közölték. Pályakezdőként elsősorban azt szerettem volna, hogy a szakma elfogadjon, és egy neves kiadónál jelenhessenek meg a könyveim. Ma már azonban úgy látom, hogy a valódi siker abban rejlik, ahogyan az olvasóim reagálnak a történeteimre és kapcsolódnak hozzájuk. Nekik köszönhetem azt az elismerést is, hogy 2021-ben és 2024-ben a Magyar Napló Kiadó legsikeresebb szerzője lehettem, azaz ebben a két évben az én köteteim fogytak náluk a legnagyobb példányszámban. A filmekkel kapcsolatban a fesztiválokon kapunk sok visszajelzést. Az Online című rövidfilmet producerként is jegyzem, már harminc elismerést söpört be, a Hintaszék pedig, melynek társszerzője voltam, szintén húsz fölött jár a díjakkal. Szerintem egy alkotónak szüksége van a visszajelzésekre, hogy jó az, amit csinál, mert akkor lesz kedve újabb dolgokba belevágni.”

Viki kiskorától kezdve szeretett rajzolni, szobrászkodni, a műhelyben matatni. Az okozott neki örömet, ha valamit alkothatott. A gimnázium alatt minden szabadidejét olvasással töltötte, de tanár szülei azt szerették volna, ha jól kereső szakmát választ, ezért a bölcsészkart nem javasolták. Viki egy ideig úgy érezte, az építészet szép utat kínál, de tervezőként hamar szembesült azzal, hogy feladatainak legnagyobb része óriási felelősséggel járó, irányító munkakör, amelyben alkotóként nem tud kiteljesedni. „Egy cementgyárba vagy gipszkartongyárba nem lehet túl sok kreativitást belevinni. Amikor ezeket terveztem, egyre többször gondolkodtam történeteken, és egy idő után elhatároztam, hogy megpróbálom leírni őket. Ez persze az elején sehogy sem jött össze, úgyhogy jelentkeztem egy újságíróképzésre, cikkeket írtam, majd évről évre, lépcsőről lépcsőre haladtam tovább az írói pályán. Anyagilag ezzel gyakorlatilag öngyilkosságot követtem el, lelkileg viszont abszolút jó döntést hoztam, mert soha olyan boldog nem voltam munka közben, mint amióta írhatok. Hálás vagyok, hogy kitalált történetekkel mesélhetek az életről. Ez semmihez sem hasonlítható örömet okoz számomra.”