„Ha megtanulsz jól dunnát rázni…”

Óriási sikerrel debütált tavasszal a Müpa legújabb gyerekdarabja, a Csengery Dániel operájából született Holle anyó. Idén 16 előadással, eredeti és új szereposztásban felváltva tér vissza a repertoárra a szorgos lány története, amely mai szemmel sok kérdést vet fel – ezekre adott válaszokat Szemenyei János rendező.

Hogyan nyúltál hozzá Csengery Dániel gyerekoperájához, és egyáltalán miként találkoztál az új feldolgozásban megzenésített Holle anyóval?

Kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék, ha megrendezném a Müpa Zeneműpályázatán első díjat nyert gyerekoperát. Elsősorban színész és zeneszerző vagyok, nem igazán értettem, miért rám gondoltak. Azt válaszolták: annyi mindennel foglalkozom prózai és zenei körökben egyaránt, hogy nem kérdés számukra, jó választás vagyok-e. Több zenés darabot – például a Vackort, a Bolyongókat – színpadra állítottam már, de ezeket íróként és zeneszerzőként is jegyeztem, míg a Holle anyót kész műként kaptam. Mivel Csengery Dániel és Kiss Viktória pályázatra írta, a színpadi körülményeket nem határozták meg pontosan. A szerzők interaktívabb előadást képzeltek el, a Fesztivál Színház színpada azonban sokkal nagyobb tér. Az első sor és a színpad között húzódó zenekari árok több méter távolságot jelent, nehezen működött volna a párbeszéd a nézőkkel, ezért inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy a közönség egy órára kizárhassa a külvilágot, és egy sodró mesével elvarázsolhassuk őket. A történet feldolgozásaiban többnyire azt az egyszerű képletet vázolják fel, hogy egy gonosz mostoha és egy mihaszna testvér egy jóságos lányt alantas munkákra kényszerít, Hamupipőke-sorban tart. A darab elejére azonban Dani egy nagyáriát írt az özvegy anyának, amelyben furcsamód esendőnek ábrázolta a karaktert. Ez inspirált afelé, hogy a történet mégse fekete-fehér legyen. Színházi alkotóként jóval izgalmasabb hús-vér embereket láttatni a színpadon, mint sztereotip mesefigurákat, mindeközben azt is szem előtt akartam tartani, hogy a történetmesélés tiszta és világos legyen.

Süle Dalma alakítja Alizt, a szorgos lányt © Nagy Attila, Müpa

Gyerekként ez volt az egyik kedvenc mesém, de sosem értettem, hol marad a sztoriból a királyfi, mi értelme mindennek, ha nincs képben a szerelem? Számodra mi a történet megfejtése?

A szorgos lány meséje már az 1800-as években szájhagyomány útján terjedt. A Grimm testvérek ugyan lejegyezték, de azóta is rengeteg változata maradt fenn. A lényeg viszont mindegyikben ugyanaz: a lány beleugrik a kútba. Mi ez a kút? A purgatórium? Lefelé zuhan, de a felhők fölé érkezik? Élet és halál között lebeg? De még fontosabb kérdés: Holle anyónál jó sora van, ő mégis hazavágyódik, vissza a bántalmazó közegbe. Ezeket a kérdéseket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Utánajártam régebbi feldolgozásoknak, és már a 80-as évektől – amikor elkezdték megfilmesíteni, mesejátékokat, bábszínházi előadásokat rendezni belőle – azt tapasztaltam, hogy mindig valami pluszt találtak ki indoklásul. Egy-két verzió például arra ad megoldást, amit te is hiányoltál: egy királyfi vagy egy szegénylegény várja a valóságban, a másik, hogy az állatbarátaihoz húz vissza a szíve. Ezen túl manapság azt sem szerencsés kommunikálni: akkor leszel hasznos tagja a társadalomnak, és úgy válsz nőként érdemessé arra, hogy visszatérhess a való világba, ha megtanulsz jól dunnát rázni, takarítani. Kerestem a kapaszkodót, de ebben a gyerekoperában a főszereplő kifejezetten azt énekli Holle anyónak, hogy mostohaanyjához és a mostohatestvéréhez szeretne visszatérni, mert „ők a családja”. Miért, miközben végig bántották?

Kőszegi Ákos és Mester Viktória © Nagy Attila

Végül olyan kerettörténetet írtam Tóth Kata dramaturg segítségével, amire szerencsére a szerzők is nyitottak voltak. Az előadás legelején, a múltba visszautazva egy viszonylag harmóniában élő családot látunk, akik egy szövőgyárat működtetnek. Meghagytuk az özvegy mostohaanya és a mostohatestvér karakterét, vagyis a család az apa második házasságával áll össze, mégis jól működik, mert a családfő meghatározza, kinek hol van a helye a közösségen belül. Amikor azonban egy tragédia miatt apa nélkül maradnak, minden szétesik, csődbe megy a gyár, széthullik a család. A valóságban is szomorú igazság, hogy amikor egy társaság motorja megszűnik, az érintettek gyakran nem összekovácsolódnak, hanem széthúznak. A gonoszkodások oka tehát nem a romlottság, hanem az elkeseredettség, ami miatt a különbözőségeik sokkal inkább kirajzolódnak. A mi történetünkben az apa szellemként jár vissza a főszereplő lányhoz, és arra biztatja, segítsen megtalálni mindenkinek a feladatát, hiszen csak így tud jól működni bármilyen közösség.

A meseoperához igazán mai látványvilágot álmodtak meg az alkotók © Nagy Attila

Nagy sikerrel játszottátok a darabot, ami most az eredeti mellett új szereposztásban köszön vissza a Müpa színpadán. Sosem lehet előre látni egy előadás sorsát, ez azonban még túl is szárnyalta a várakozásokat. Szerinted mi ennek az oka?

Operát játszunk, de nagyon sok prózával, ettől világosabb a történet, nincs annyira elemelve. Talán azért is sikeres, mert olyan emberekkel vettem magam körül, akikkel „egy vérből” valók vagyunk. Mester Vikivel először a Macskadémon című előadásban játszottunk együtt. Meláth Andival pedig a Porgy és Bessben találkoztam, ott láttam meg benne, hogyan tud egyszerre kemény és lágyszívű karaktert hozni, éppen amilyennek Holle anyót gondoltam, hogy elkerüljük a kedves, pirospozsgás, mindig jóságos anyó sztereotípiáját. Süle Dalmával egy tantermi Bánk bánban dolgoztam együtt, ő alakította Melindát, míg jómagam Ottót. Hatalmas segítség volt, hogy a három főszereplőmmel tökéletesen együtt tudtam gondolkodni. A jelmez- és díszlettervező Kovács Yvette Alidával és az animációkért, világításért felelős Madarász Jánossal határozott koncepciót alakítottunk ki, de Barta Dórával, aki a koreográfiát jegyzi, szintén egyfelé járt az agyunk, és Kőszegi Ákossal is nemegyszer dolgoztam együtt. Ő az apa szellemét alakítja, és minden gesztusa, megszólalása míves, mély színészet. Vári János pedig több mint rendezőasszisztens számomra.

A Holle anyó díszletmakettje © Valuska Gábor

Úgy érzem, a mostani új szereposztásban bemutatkozó művészekkel is megtaláltam a hangot, vadonatúj színt hoznak a produkcióba, más karakterek, mint az első szereposztás hölgyei, akik természetesen továbbra is játsszák az előadást. Mivel a kreatív munka már lezajlott, most teljes erővel foglalkozhatom az új impulzusokkal. Nem csupán én dolgozom szenvedéllyel, de ezt kérem mindenki mástól is. Fontos, hogy személyessé váljon egy munka, mert attól tud örömet okozni. Ez is pillére a sikernek. Soha egyetlen kérésemre sem mondtak nemet a Müpa munkatársai, szívügyük lett a mese. Kiderült, hogy pont az a csapatmunka hozta össze a sikert, amiről a mi előadásunk is szól. Ilyen volumenű saját produkció – ami pontosan ide álmodva, ennyire kihasználta volna a Fesztivál Színház különleges adottságait – talán még nem is született.