„Egy jókor kézen fogott gyermek kapu a végtelenre”

Navratil Andrea több mint húsz éve járja az országot, Dúdoló alkalmain felnőttek jönnek össze közös éneklésre, lélekmelengetésre, míg gyerekprogramjaival az iskolásoknak mutatja meg, amit egy pásztor- vagy parasztember tudott a világról. S mint mondja, ez nem kevés, és korántsem vitrinbe való. A Liszt Ferenc- és Magyar Örökség díjas népdalénekest, tanárt, ökológust kérdeztük.

Mondd meg nekem, mit dalolsz, és megmondom, ki vagy – szokta idézni a mondást. Önnek mi a nótája?

Ha csak önmagamnak – miközben járom a hegyeket –, akkor általában arról énekelek, amit látok, ami épp megérint. Az ének lélekszó, vagy ahogy Csete Árpád magyarszováti mesterünk mondja: a lélek szerelme. Az szökik ki az emberből, ami éppen belül mozdul, ami a lelkünket foglalkoztatja.

Sok időt töltött azzal, hogy eljárjon idős emberekhez, és újratanulja vagy megtanulja a dalaikat. De ha az ember húsz-harminc éve ezzel foglalkozik, érhetik még meglepetések?

Minden alkalommal, hiszen ezek valódi találkozások. Érdemes azokhoz is visszamenni, visszajárni, akiktől – úgy hittük – minden éneket felcsíptünk, ellestünk, megtanultunk, mert tudnak olyan versszakot vagy változatot énekelni, amit azelőtt nem daloltak, hiszen az évek múlásával ők maguk is változnak. Egy énekes sem énekli el kétszer ugyanúgy ugyanazt az éneket. S persze az üzenet is formálódhat, van, ami 30 évesen egészen másképp szól, mint mondjuk 70 évesen.

Ha a versekre gondolok, van, amelyik közel áll hozzám, mások nem érintenek meg. Ön is így válogat a dalok közt?

Igen. Nagyon fontos, hogy éppen melyik ének szólít meg bennünket. Hiszem, hogy a Jóistentől ajándékba kaptuk az éneklést, ami az önkifejezésen túl valódi önismerethez, majd önmagunk kiteljesedéséhez és gyógyulásához vezet.

© Figula Judit

Városi lányként tudatosan választotta azt az utat, hogy megismerkedik a népdalokkal, a népi életformával. Mi volt az, ami diákként magával ragadta?

Már egészen kicsi koromtól énekeltem. Fontos a család, és fontosak a példaképek, de nagyon fontos kiemelni a pedagógusok jelentőségét is, nem csupán azért, mert én magam is tanár vagyok. Egy jókor, jó pillanatban kézen fogott gyermek kapu a végtelenre. Én így jártam. Volt egy fantasztikus énektanárom, Bujtor Ági néninek hívták, aki a kórus mellett egészen pici koromtól kezdve foglalkozott velem. Kezdetben a versenyek voltak a felkészülés mozgatórugói, majd később, gimnazista és egyetemi éveim során az a belső vágy hajtott, hogy mind többet merhessek és tanulhassak a tiszta forrásból, azoktól az emberektől, akik ezeket a dalokat örökül kapták. Persze ekkor is kaptam a hagyományőrző mesterek mellett két meghatározó pedagógust: Zakariás Anikó kórusvezetőt, karnagyot, akitől az együtténeklés önfeledt örömét kaptam, és Bodza Klárát, aki pedig az eredeti gyűjtések mélységeibe vezetett.

Amikor én kórusba jártam, többnyire műdalokat énekeltünk: Bárdos-, Kodály-műveket.

Ugyanígy volt nálunk is, de sosem felejtem el azt az érzést, amikor először hallottam Lajtha széki gyűjtését. Több volt, mint felkavaró. Az igazat megvallva a mai napig elakad tőle a lélegzetem. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy énekesként épp a népdalok indítottak el, és azóta is ezen a pályán mozgok. Mert népzenénk kimeríthetetlen forrás, és az évszázadok rostáján tényleg csak az maradt fenn belőle, ami a legértékesebb, amiből valóban érdemes szemezgetni.

Az egyik interjúban az életformájáról kérdezték, és a férjét idézve azt mondta: mi ilyen plüssparasztok vagyunk. Mi az, amit ebből az életmódból érdemes megtartani?

Minél többet, csak meg kell találni azt a finom egyensúlyt, ami a mai életvitel mellett is lehetővé teszi, hogy megéljük az egyszerű élet finomságait és örömeit. Néha megmosolyogjuk, hogy milyen egyszerű életet éltek eleink, de ha kipróbáljuk, akkor kiderül, hogy ott van elrejtve a boldogság. Ott, ahol le tudunk mondani fontosnak hitt dolgainkról, ahol kilépünk a komfortzónánkból.

© Figula Judit

Mondana példát?

Immáron az életem felén átlépve, ha megadja a Jóisten, akkor egy sűrűsödési folyamat indulhat el. Ilyenkor az ember már nem növekedni szeretne, hanem inkább aszúvá érni. De nem könnyű az okoskodást okosságra, majd bölcsességre váltani. Olyan egyszerű dolgokban is botladozunk, hogy mikor keljünk, s mikor térjünk nyugovóra. Van mit ellessünk eleinktől, mert a bölcs parasztemberek tényleg pirkadatkor keltek és naplementekor feküdtek. Ez ennyire egyszerű. Ha ezt meg tudnánk tenni, annak bizony szerteágazó következményei lennének, ezt biológusként is látom. De itt vagyunk márciusban, Gyümölcsoltó Boldogasszony előtt. Most leginkább az jár a fejemben, hogy milyen oltóvesszőkkel milyen fákat kell beoltanom. „Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten s napnyugaton.”

Nem csupán tanárként dolgozik gyerekekkel, hanem számos nekik szóló koncertet is ad. Hogyan lehet megszólítani a felnövekvő generációt? Érezni ebben változást?

Fontos, hogy mit teszünk a gyerekek látó- és hallómezejébe, mert ahogy Weöres Sándor röviden megfogalmazta, „a gyerek csak kicsi, nem hülye”. Ezt szem előtt tartva zenélünk a gyerekkoncertjeinken, s az oktatásban is maximálisan erre törekszünk. Nem változnak az élet nagy kérdései sem, hogy ki vagyok én, miért vagyok itt, s mit érzek. Van egy programunk, a Gazdakalendárium, amivel már húsz éve járjuk az iskolákat. Ez a programsorozatunk élményszerű, komplex tudásátadásra törekszik, van benne élő mesemondás, ének, tárgyalkotó népművészet, agrár- és biológiatudomány, mozgás, tánc és játék, játék és játék. Az a célunk, hogy minden hónapban azt mutassuk meg a gyerekeknek, amit egy pásztor- vagy parasztember tudott és látott a körülötte lévő világról. S ez bizony nem kevés. Nagyon értékes és máig hasznos tudás az, amit eleink megőriztek. Abszolút aktuális, nem vitrinbe való.

A másik, ami nagyon fontos ebben, az a közösség megtartó ereje: rendszeresen szervez közös énekléseket. Önnek miért fontos a közösség?

Szintén lassan 20 éve tartom az ország különböző pontjain a Dúdoló alkalmakat. Aki még nem járt ilyenen, és felszínesen olvassa el az ismertetőt, azt gondolja, hogy ez is gyerekeknek szóló program, pedig ide felnőtteket várok. Nincs elvárás, nincs teljesítendő feladat. Az a lényeg, hogy összejöjjenek olyan emberek, akik akár nem is ismerték egymást korábban, és – a guzsalyas, avagy fonógyűlés mintájára – egy énekekkel, mesékkel eltöltött estén jól érezzék magukat. Hatalmas élmény hónapról hónapra közösséget formálni velük. Nevetős, kacagós, néha megrendülős, sírós. Jó lehetőség arra, hogy a hétköznapokban felgyülemlett nehézségek, problémák, esetleg görcsök vagy bemerevedések oldódjanak. Egy énekléssel eltöltött másfél-két óra tényleg csodákat tud tenni.

Látszólag nagyon koherens a pályája, ötvözi mindazt, amit tanult: a biológusi, pedagógusi munkát és az előadó-művészetet. Mi az, ami még kihívást jelent? Mert közben nagyon úgy tűnik, hogy megtalálta a helyét, és sok éve azt csinálja, amiben otthonosan mozog.

Ebben kevés céltudatosság volt, inkább a gondviselésre hagyatkoztam. De persze az is fontos, hogy mindeközben ne csücsüljek a babérjaimon az égi jeladásra várva. Egy ideje bekapcsolódhattam Pécsi Rita organikus pedagógiai képzésébe, és az Iskolakert program is hívogat egy ideje. De a legnagyobb kihívást az jelenti számomra, hogyan lehet nap mint nap 24 órával úgy zsonglőrködni, hogy minden „szeretem-dolog” beleférjen.