A szív billentyűi – a billentyűs hangszerek útja a görög víziorgonától a modern zongoráig
A billentyűs hangszerek királyát, a zongorát valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, azt azonban már kevesebben tudják, hogy ez a hangszertípus milyen hosszú utat tett meg, mire elérkeztünk a zongora jól ismert, letisztult hangzásáig.
Az első billentyűs hangszer alighanem az akkor még vízzel működtetett orgona volt, és már az időszámításunk előtti 5. században is használták a görög templomokban – persze hangminősége akkor még csak meg sem közelítette a ma ismert orgonákét. Az orgonát a Római és a Bizánci Birodalomban is ismerték, a keresztény templomokban, illetve az egyházi zenében pedig az előző évezred elején terjedt el. A 12. században aztán megjelent az orgona apró, hordozható – úgynevezett portatív – verziója is, amely hamar az utcai muzsikusok és zenekedvelő nemesek népszerű hangszerévé vált.
A csembaló valamikor az 1400-as években született meg. A hangszer különlegessége, hogy bár külsejét és megszólaltatásának módját tekintve az orgona leszármazottjának is tekinthető, mechanikájában és hangzásában közelebb áll a lanthoz, hiszen míg az orgona hangját a sípokban áramló levegő biztosítja, addig a csembalóban található szerkezet húrokat penget meg a billentyűk lenyomásakor. Virágkorát a reneszánszban és a barokkban élte, Johann Sebastian Bach és Domenico Scarlatti műveiben is jelentős szerephez jutott.
A Müpa új kétmanuálos barokk csembalója, amely 2022 tavaszán érkezett az intézménybe a kiváló brit csembalókészítő mester, Huw Saunders keze munkáját dicséri © Hirling Bálint, Müpa
A klavikord – legalábbis mechanikáját tekintve – átmenetet képez a csembaló és a zongora között, a hangszertestben sorakozó húrokat ugyanis már nem pengetők, hanem apró kalapácsok rezegtetik meg. Viszonylag kis méretéből fakadóan nem jelentett túl nagy terhet utazás közben sem, így 14. századi feltalálásától egészen a 18-19. századig népszerű hangszernek számított, kiváltképp a billentyűs hangszerekkel ismerkedő zenetanulók és tanáraik körében. Mozart is sokszor vitt magával egyet hosszabb utazásaira, hogy otthonától távol se kelljen lemondania a gyakorlás lehetőségéről. Praktikus eszköznek számított, zenekarokban és koncerttermekben azonban viszonylag ritkán jutott szerephez, hiszen méretéből fakadóan meglehetősen korlátozott hangerővel rendelkezett.
Klavikor ábrázolás a 18 századból
A mai zongorák közvetlen elődjének is tekinthető fortepiano feltalálása a Mediciek alkalmazásában álló hangszerkészítő, Bartolomeo Cristofori nevéhez fűződik, és a 18. század elejére tehető, de a zenészek és zeneszerzők csak több mint fél évszázaddal ezután, az 1760-as évektől kezdték széles körben alkalmazni a hangszert. A 18-19. század során a zongora az ipari forradalomnak és az egyre-másra érkező technológiai újításoknak köszönhetően fokozatosan egyre közelebb került ma is ismert és alkalmazott formáihoz. Egyre letisztultabb hangszíne lassanként a zenetanulók és a zeneszerzők körében is megkerülhetetlenné tette, és mára nemcsak a komoly-, de a könnyűzenének is alapvetésévé vált – szinte lehetetlen olyan zenei műfajt megnevezni, amelyben ne kaphatna valamilyen szerepet.
A fent említett, viszonylag ismert billentyűs hangszerek mellett érdemes megemlékezni a csembaló unokahúgairól, a cselesztáról, a spinétről vagy a virginálról is, amelyek szintén fontos lépcsőfokait jelentették a billentyűs hangszerek evolúciójának és annak, hogy a zenetanulás egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé az évszázadok során.
