2014-es koncertjén is ikonikus gyapjúkabátját viselte a színpadon, ami a párizsi életének kezdetére emlékezteti Fotó: Gábor Baksa / A38

A Benjamin Clementine-jelenség

2014 októberében járunk. Az A38 Hajó közönsége szokatlanul csendes, szinte néma transzba esve figyeli a mindössze 26 éves Benjamin Clementine-t, aki hosszú gyapjúkabátjában, egy magas bárszékről görnyed a színpadra gurított zongora billentyűi fölé. Amikor az utolsó leütött hangot is elnyeli a hajó vasgyomra, a pár száz fős tömeg egyöntetű tapsviharral fejezi ki elismerését, Clementine pedig szinte meglepődve fogadja a láthatóan nem várt ovációt. A koncert vége felé egy ponton hangot is ad döbbenetének, hogy egy kelet-európai országban, ahol sosem járt még előtte, ismerik a dalait.

Alig két évvel később a Müpában már egy láthatóan érettebb, tudatosabb művész lépett a telt házas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, noha a rá jellemző markáns manírok nem változtak: a hosszú gyapjúkabát, a már-már kényelmetlenül magas zongoraszék, a falakról visszaverődő és az ember zsigereiben rezonáló énekhanggal éles kontrasztban álló halk, szinte suttogó, félénk mondatok a dalok közt. És persze a néhol szinte földönkívülinek ható, mindenkit a hatása alá vonó, magnetikus erejű aura, ami annyi embert tett egy csapásra rajongóvá már az első alkalommal is. Mert Benjamin Clementine-t megszeretni ennyi is elég.

Persze a két fellépés közt sok minden történt: például a kiadókkal zajló hosszas huzavona után megjelent debütáló lemeze (a 2014-es koncert idején még csak három kislemeze volt elérhető), amiért oda is ítélték neki a legrangosabb brit zenei elismerést, az év albumának járó Mercury-díjat. Hosszú évek nélkülözése, turbulens gyerekkor, párizsi hajléktalan évek és utcazenélés után Clementine nemcsak elismert, de keresett zenész lett. Egy interjúban viccesen megjegyezte, gyakorlatilag most is ugyanazt csinálja, mint amikor ételért és pénzért zenélt Párizsban, csak több ember előtt. „Arra jöttem rá, hogy az emberek igazából nem azért mennek el egy koncertre, hogy a fellépőt lássák, hanem hogy saját magukat; hogy megértsék magukat és hogy megbékéljenek magukkal.”

Két évvel első budapesti fellépése után hetekkel a koncert előtt minden jegy elfogyott a Müpa hangversenytermébe
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Miben rejlik hát a titok? Mi teszi ezt a furcsa fiút és a zenéjét ennyire ellenállhatatlanná? A szakma és a kritikusok egyetértenek abban, hogy Clementine zenéjét nem lehet egyetlen kategóriába se beszorítani: dalaiban a klasszikus zene és a kamarapop elegyedik hol jazzel, hol barokkos, operás jegyekkel. Ő maga úgy vélekedik, a bekategorizálhatatlanság már önmagában egy kategória, de nem igazán izgatja, milyen jelzőkkel látják el. „Egyszerűen imádom a zenét, és nem félek kifejezni az érzéseimet úgy, ahogy megélem őket. Nincs zenei producerem, a magam ura vagyok, ez az oka annak, hogy keverem a különböző műfajokat és stílusokat. Nem szándékos, egyszerűen ilyen a zenei ízlésem – mesélte egy interjúban. – Kedvelem a zeneszerző Erik Satie-t, Claude Debussyt. Szeretem a rockzenét is, Bob Dylantől a Pink Floydig. Leonard Cohent, Nina Simone-t, Léo Ferrét.”

A másik, ami kétségkívül kiemeli kortársai közül, költői érzékenységű dalszövegei, amelyek akár zene nélkül, versként is megállják a helyüket. „Úgy hiszem, hogy a valaha élt legnagyobb zenészek sosem énekeltek igazán, sokkal inkább beszéltek. Ilyennek gondolom Bob Dylant, Léo Ferrét vagy épp Johnny Casht. Ők nem énekesek, nem úgy, ahogyan például Pavarotti. Arra törekszem, hogy olyan legyek, mint ők, felnézek rájuk, ahogy egy gyerek felnéz az apjára.” A gazdag szókincs nem véletlen, hiszen Clementine gyerekkorában az iskola helyett inkább a helyi könyvtárban töltötte a napokat, ahol William Blake, T. S. Eliot és Carol Ann Duffy köteteit forgatta, illetve Joseph bátyja tanácsára a szótárakat is lelkesen bújta. Eltökélt szándéka volt ugyanis minél több archaikus, ritkán használt kifejezést beépíteni mindennapi szókincsébe.

Bemutatkozó, At Least for Now című albuma dalaihoz saját életéből merített ihletet, ahogy 16 évesen végleg elhagyta a szülői házat, majd 19 évesen hirtelen felindulásból 60 fonttal a zsebében, egy csomag spagettitésztával és egy Orwell-kötettel a táskájában Párizsba költözött, ahol fél évig az utcákon aludt. A 2017-ben megjelent konceptalbum, az I Tell a Fly már egy egészen más képet fest: Clementine a jelenkor egyik legégetőbb geopolitikai kérdését, a menekültválságot járja körbe, két világjáró, szerelmes légy szemszögéből. „Az első albumom leginkább saját magamról szólt, és úgy voltam vele, talán olyan dolgokról is kellene beszélnem, amik leginkább másoknak fontosak” – mesélte a lemez születéséről. A következőre viszont majdnem 5 évet kellett várni, de a hozzáértők szerint több mint megérte.

A tavalyi év vége felé megjelent And I Have Been talán Clementine legkoherensebb, legkiegyensúlyozottabb munkája, ami annak is köszönhető, hogy a dalokat teljes egészében egyedül, a kaliforniai Ojai hegyei közt lévő otthonában vette fel még a Covid-időszak kezdetén. „Akkor kezdtem el írni az album dalait, amikor a feleségemmel, Florence-szel megszületett a kisfiunk. Ez számos múltbeli traumát szakított fel bennem, ami miatt többször is jártam terápián. Művészként pedig a folyamat része, hogy azt írod meg, amit átélsz.”

A lemez, amely egy trilógia első felvonása, Clementine saját bevallása szerint eddigi legkönnyedebb hangulatú munkája, bár a könnyed jelzőt itt erősen a korábbi albumok vetületében kell értelmezni. Az NME-nek adott interjújában kifejtette, hogy korábban sosem énekelt például szerelemről, mert egész egyszerűen furcsának találta. „Ez az első albumom, amikor megpróbálok a szerelemről énekelni, annak köszönhetően, hogy találkoztam a feleségemmel, aki egy csodás ember, és szeretem őt. Életemben először tapasztaltam meg ezt a dolgot, amit úgy hívnak: szerelem.” A tizenkét dalt tartalmazó korong az élet gazdag szövevényességéről és kiszámíthatatlan oldaláról mesél: szerelemről és gyászról, házasságról és veszteségről, depresszióról és szülővé válásról, arról, hogy elfogadjuk, minden napból tanulhatunk valamit.

Harmadik albumát teljesen egyedül vette fel kaliforniai otthonában
Fotó: Akarte Studio

Clementine azt ígéri, ez csak a bevezetés, a jéghegy csúcsa, és az And I Have Beent követő két lemez fokozatosan fordul majd egyre sötétebbe. És bizony az is könnyen előfordulhat, hogy ezek lesznek zenei karrierjének utolsó állomásai. „Imádom a zenélést. De úgy érzem, talán itt az ideje, hogy valami másban is kipróbáljam magam, ez a valami pedig a színészet.” Clementine a 2021-es Dűne című filmben debütált színészként, ráadásul személyesen maga a rendező, Denis Villeneuve kérte fel a kifejezetten neki írt szerepre, amelynek jeleneteit Budapesten vették fel. Ennek fényében még inkább felértékelődnek azok az alkalmak, amikor testközelből tapasztalhatjuk meg a Clementine-varázslatot.