80 lenne, ha élne – Koncert Jim Morrison emlékére
A rocktörténet egy egészen fiatal ága a zenetörténetnek, még bőven szoknunk kell, hogy a műfaj alapítói most jutnak életük végére, vagy jutnának, ha élnének. És sokan vannak, akik már nagyon régóta nem élnek, de az emlékük, hatásuk felbecsülhetetlen, és lényük, lényegük mindig velünk van. Ilyen a The Doors alapító-énekes-szövegírója, a rockzene egyik legkarizmatikusabb frontembere, a „27-esek klubjának” egyik indítója, Jim Morrison.
A When The Music’s Over – Jim Morrison 80: Nóvé/iamyank/Vangel re-imagine The Doors című este során tehát a trió a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja előtt tiszteleg azzal, hogy újraértelmezi a Doors dalait.
Az egyik legnagyobb inspiráló
Jim Morrison hatása 1971-es halála óta nem múlik. Persze ez nem csoda, hiszen zenekarának, a Doors-nak a hatása már az első, cím nélküli 1967-es nagylemez óta azonnali volt, a pszichedelikus rockra, blues rockra, később a progresszív rockra, de még a glamre is jelen időben gyakorolt döntő befolyást, majd pedig hullámokban folyamatosan visszatért (először a hetvenes évek végén). Mára bőven az egyik legnagyobb inspirációs erővel rendelkező formációként szilárdult meg. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején például akkora reneszánsza volt Magyarországon is, mintha egy éppen működő zenekarért rajongott volna az egész világ, tele Jim Morrison-hasonmás fiatalokkal – igaz ekkoriban készült róla hollywoodi életrajzi film is. De nagyon hosszan lehetne sorolni a későbbi példákat is, álljon itt csak három nagyon eltérő: a Massive Attack népszerűsége csúcsán feldolgozta a Light My Fire című alapdalt. A Doors az egyik legtöbbször hangmintázott zenekar a hiphopban – Jay-Z-től a De La Soulig több százan nyúltak a grúvjaikhoz. Skrillex a 21. században az EDM-közönséghez is eljuttatta Morrisont. És ráadásnak egy hazai példa: Yonderboi nagyhatású bemutatkozó albumán értelmezte újra a Riders On The Storm című art-rockos, jazz-rockos, filozofikus, sötét dalt.
A rocksztár egyik prototípusa
Az 1943. december 8-i születésű James Douglas Morrison fiatal korától ellentmondásos alak volt, remek alapanyag a jövőbeli rocksztárhoz. Katonacsaládba született, szigorú, konzervatív nevelésben részesült, ami ellen természetesen lázadt, és ez az attitűd később művészetében is segítette. Ugyanakkor rendkívül intelligens, nagyon olvasott gyerek volt, jóval műveltebb kortársainál – ez pedig szövegírói, költői énjének volt a táptalaja. Négyévesen nagy hatással volt amúgy is élénk fantáziájára egy baleset, amely során halott indiánokat látott, már ekkor kapcsolatot érzett a szellemvilággal, amit később mindenféle hallucinogénekkel igyekezett erősíteni.
A hatvanas évek második felében bontakozó rockzenében bőven volt helye a költői szövegeknek, Morrison allegorikus, szimbolikus, énkereső versei, dalszövegei maximálisan rezonáltak a pszichedelikus, hippi, forradalmi korszellemmel. Szexepilje, imidzse – ő volt a bőrnadrág divatba hozója – és színpadi jelenléte csak még alkalmasabbá tette a példamutató, úttörő, szeretett-gyűlölt szerepre, amit a Doors villámgyors berobbanása csak erősített. A második kislemez, a Light My Fire listavezető lett, ő pedig pillanatok alatt generációja szócsöve, és egy korszak emblematikus alakja, ami együtt járt (nála főleg) az alkoholizmussal, egyéb drogokkal és általában az önpusztító, kicsapongó életvitellel. És azzal is, hogy a hatvanas évek végén, hetvenes évek hajnalán a rockzene számos emblematikus alapítója egyaránt 27 évesen – és jellemzően tisztázatlan körülmények között – csekkolt ki az életből. A Rolling Stones-os Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin után 1971-ben Jim Morrison is ennyi idősen hunyt el, lett a 27-esek klubjának egyik alapítója (későbbi tagok: Kurt Cobain, Amy Winehouse stb.), ami persze sorsszerűen tovább növelte legendáját.
A Doors forradalmi zenéje
Az 1965-ben, egy Los Angeles-i filmes iskola közegében alapított The Doors már első lemezével teljes pompájában jelent meg. De már itt egyértelmű volt, hogy a zenekar és a frontember között kiegyenlítetlen a viszony, hiszen az énekes Morrison annyira karizmatikus volt, hogy generációja sztárjaként egyedül emelkedett ki a négyesből. Holott a három zenész, a billentyűs Ray Manzarek, a gitáros Robby Krieger és a dobos John Densmore mégiscsak meghatározó volt, az ő – szokatlan, jellemzően basszusmentes – zeneiségük nélkül nem lehetett volna ennyire jelentős együttes a Doors-ból, bármilyen jó szövegeket is írt a frontember, és azokat bármilyen szenvedélyességgel adta is elő. Már az 1967 első napjaiban megjelent cím nélküli bemutatkozó album műfajokat inspiráló gigaklasszikus, ugyan még érezhetők a blues-os, a beatles-es, az R&B-s, a jazzes, vagy az egyértelmű brecht-weill-i hatások, egy „honnan jöttem” lemez is ez, amely sokfelé tart, vagy inkább sokféle tudását mutatja a négyesnek, de már az egyéniség sugárzik a dalok mögött. Megmutatja, hogy nagyjából mindenben jók, amihez csak nyúlnak: slágerek (Break On Through, Light My Fire), elégiák (The Crystal Ship) art-rockos elszállások (The End).
A hamarosan, szintén 1967-ben érkező, Strange Days című második LP ilyen értelemben már erősebben önazonos, itt már a végérvényes Doors játszik – és egységesebb az anyag is. Az 1968-as Waiting For The Sun meg egy igazi slágerparádé, a dalok diadala, koncentrált, színes, arányokra figyelő és kissé alulértékelt az életműben. Eddigre a Doors már bőven a legnagyobb, trenddiktáló zenekarok közé tartozott, bármit megtehetett, és ez érződik is a negyedik lemezen, az 1969-es The Soft Parade ugyanis kissé szétfolyik, helyenként barokk-poposabb, valóban lágyabb dalok sorakoznak rajta, talán a legkevésbé sikerült kiadvány. Amire válaszul a zenekar is érezte, hogy vissza kell keményednie, és a proto-hardrockos, részben ismét blues-dominanciájú 1970-es Morrison Hotel ezt teljesítette is. A Morrison életében kiadott utolsó LP-n ezt a vonalat folytatták, de az 1971-es L.A. Woman kicsit a teljes életmű keresztmetszete is, egy nagyon ritkán előforduló, pazar, hatlemezes sorozat lezárása, ami Iggy Poptól Patti Smith-en át Ian Curtis-ig a legnagyobbakra volt meghatározó hatással.
Jim Morrison nagyon is elképzelhető 80 évesen – már halálakor is koravénnek, inkább negyvenesnek tűnt, mint 27-nek –, talán már nem állna színpadon, talán már nem lenne obszcén, de egészen biztosan költői képekben beszélne a világ állapotáról, és benne az emberről, amiről dalai alapvetően mindig is szóltak.
