Rembetiko – a görög blues története

Ha városi népzene, akkor Görögországban a rembetiko az azonnali válasz. A „görög bluesként” is emlegetett, kikötővárosokban született, buzukival előadott dalos stílus a hétköznapi emberek életét, vágyait és küzdelmeit tükrözi. A műfaj a 20. század elején alakult ki, és annak közepéig élte fénykorát, majd a hetvenes évektől több hullámban is visszatért, hogy manapság világszerte újra felfedezzék. Egyre növekvő népszerűségét az egyik legjelentősebb és legnépszerűbb görög énekes-előadónak is köszönheti, aki Jan Garbarektől Al Di Meoláig rengeteg sztárral zenélt együtt: George Dalaras szeptember 22-i koncertje igazi rembetiko-parti lesz a Müpában. Ez a cikk pedig a műfajjal való előzetes ismerkedésre bátorítja az olvasókat.

Klasszikus rembetiko kávézó © Lia Koniari, Greek Ministry of Culture and sports, 2016

Városi népzene

A városi népzene egy nagyon tág, laza, és kissé hamis kategória, ami többféle térben is értelmezhető. Az Amerikába behurcolt nyugat-afrikai rabszolgák ültetvényeken keletkezett blueszenéje nagyobb városok klubjaiban folytatta karrierjét, az argentin tangó szintén nagyvárosok kikötőnegyedeiben jött létre délen, a portugál fado pedig már a 19. században brazil és afrikai hatásokból táplálkozva lett egy nép lelkének zenei kivetülése. A sorba, amely még bőven folytatható, nagyszerűen beleillik a görög rembetiko is. A magyarul korábban rembetikának, manapság már sokszor rebetikónak hívott műfaj a tradicionális kis-ázsiai zenéből ered, eleinte a mai Törökország görögök lakta tengerparti nagyvárosaiban formálódott és lett egyre népszerűbb.

A Rebetokafenes Trio © Lia Koniari, Greek Ministry of Culture and sports, 2016

A rembetiko eredete és védjegyei

A kis-ázsiai görögök legfontosabb városa Szmirna (a mai Izmir) volt, egy kulturális olvasztótégely, ahol török, görög, örmény, zsidó és európai (főleg olasz) hatások keveredtek. A nyüzsgő kikötőváros kávézóiban, kafe-amanjaiban, tavernáiban született a rembetiko őse. Ám az első világháború végi görög–török háború (1919–1922) Szmirna teljes felperzselésével véget vetett ennek a korszaknak, egyúttal hatalmas népvándorláshoz vezetett. Mintegy kétmillió görög hagyta el (részben menekültként, részben népességcsere-program keretében) Törökországot, és telepedett le görög kikötővárosokban (Pireusz, Szaloniki, Vólosz), ahova vitték magukkal a zenéjüket is. A rembetiko itt bontakozott ki igazán, kereszteződve a helyi görög tradicionális zenével, az elvándoroltak, menekültek otthontalanságának érzésével, vágyaival, reményeivel. Ezeket az urbánus folkdalokat leginkább a keserűség, fájdalom, csalódás jellemezte, ugyanakkor érzékiség, virtuozitás és féktelen tánc adja a műfaj ellenpólusát. A dalokat legtöbbször sorban, egymás oldalán ülő énekesek és zenészek szólaltatják meg, és a tradicionális kis-ázsiai hangszerek (a török oud, illetve kistestű pengetősök, mint a baglama, a lyra) mellett a harmincas évektől feltűnt a buzuki, idővel pedig a harmonika, a klarinét, a hegedű, a tzouras, a kánún, a nagybőgő és sok más hangkeltő eszköz is.

Tradicionális rembetio zenekar, a szmirnai Cafe Aman Istanbul 1928 körül

A rembetiko első csúcsidőszaka

A kis klubok, kávézók, kikötői hasisbárok környékén a rembetiko eleinte a menekültek, a kívülállók és az alvilág zenéje volt. A harmincas évek közepétől népszerűsége meredeken ívelt fel, első csúcskorszaka az ötvenes évekig tartott. Az egyik legismertebb görög dalszerző-előadó, Vassilis Tsitsanis hatása óriási volt ebben az időszakban; ő nem menekültként, hanem a műfaj által elvarázsolt szerzőként az egész országban elfogadottá tette a virágzó zenei stílust. Sorra nyíltak a rembetiko-klubok, alakultak a zenekarok, a dalok érzelmi túlfűtöttsége mindenkire hatást gyakorolt. Mindehhez ráadásul – főleg a német megszállás idején – lázadó, politikus, társadalomkritikus felhangok is társultak. A legnépszerűbb előadókat már ekkor is megörökítették lemezfelvételeken: Tsitsanis mellett a műfaj keresztapjának tartott Markos Vamvakaris és az ő Piraeus Quartetje, Yiannis Papaioannou, Giorgos Mitsakis, Roza Eskenazi, Rita Abatzi, Marika Ninou és Sotiria Bellou tartozik ebbe a sorba.

A rembetiko többkörös visszatérése

A műfaj az ötvenes évek végére hanyatlásnak indult, fellobbanásait rendszerszinten is elnyomták, de korai rebellissége a lázadásra is alkalmassá tette. Hatása sokáig a görög populáris zenében élt tovább, a katonai diktatúra 1974-es végével azonban egyre erősebben tért vissza revival formájában. Ebben a legnagyobb szerep a most a Müpában fellépő George Dalarasnak jutott, aki Apostolos Nikolaidis segítségével indította el az új hullámot, amit az 1983-as Rembetiko című, műfajt feldolgozó film csak tovább dagasztott. A műfaj pedig azóta is él és virul, sőt: fejlődik tovább. Ugyan története a kilencvenes évek közepéig Görögország határain túl meglehetősen ismeretlen volt, mára ez jelentősen megváltozott. Merüljünk el benne, hiszen egy egészen új világ tárul elénk.