Fotó: Posztós János, Müpa
Így épült a Müpa orgonája
Mindig is tudni akartad, miért csak kesztyűben szabad megfogni az orgona sípjait? Kíváncsi vagy, mi a különbség az intonáció és a hangolás között, mennyibe került a hangszer, és miért kellett egy év az átadásához? Ha igen, akkor pont neked szól hiánypótló fotóválogatásunk, publikálatlan és ritkán látott képek Európa egyik legnagyobb hangszerének építéséről, a Müpa archívumából.
Konstruktivista manifesztum ottfelejtett létrákkal? Esetleg a Mekk mester-sorozat színpadra állításának készülő díszletei? E kép alapján mindenre gondolnánk, csak arra nem, hogy hamarosan itt fog felépülni a szárazföldi Európa legnagyobb, mechanikus működési elvű koncerttermi orgonája.
Ez a fotó már többet sejtet, pedig korábbra datálható, mint az előző: a hátulsó, legnagyobb fasípok már a helyükön állnak, a homlokzati sípok tartóelemei viszont még nincsenek készen. A fából készült sípok lágyabban szólnak, ugyanakkor olcsóbbak fém társaiknál. Persze ha valaki koncerttermi orgonáról álmodik, és nem rendelkezik a tengeralattjárót is könnyedén konstruáló kínai ezermesterek szaktudásával, így is mélyen a zsebébe kell nyúlnia: a Müpa orgonája 2005-ös áron számolva mintegy 800 millió forintba került.
Továbbra sem egy titkos katonai támaszponton vagyunk, a fotón az épülő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem majdani színpada látható, a ládák pedig nem egy ballisztikus rakéta fokozatait, hanem Európa egyik leghatalmasabb hangszerének darabjait rejtik. Hamarosan az orgona legnagyobb homlokzati elemét, a 32 láb hosszú majorbass regiszter közel 9,5 méteres, 480 kilogramm tömegű, E hangot megszólaltató fémsípját emelik a helyére. A homlokzatra került 92 ónsípot három hét alatt építették be.
A színpad még javában épül, de az orgona homlokzati sípjai már a helyükön állnak. A hatalmas fóliafüggöny az építkezés porát hivatott valamelyest távol tartani a sípok belsejétől, és ezen a fotón ugyan nem ismerhető fel, de ekkor még rajtuk van a felületüket védő fólia is. A zegzugos felépítésű hangszer tisztítása manapság sem egyszerű munka: a hangversenyterembe ugyan portól szűrt, kondicionált levegő érkezik a széksorok alatti szellőzőnyílásokból, az orgona aerofon működéséből fakadóan azonban tekintélyes mennyiségű levegő áramlik át a hangszer 6712 sípján egy-egy évad alatt. A takarításra persze nem a koncertek között, hanem nyáron, a Müpa műszaki leállása alatt kerítenek sort.
A képen a traktúra, azaz a játszóasztalt és a orgonaszekrény összekötő szerkezet egy része látható: a fenyőfából készült függőleges lécek egy-egy billentyű lenyomásakor mozdulnak el, a fekete színű vízszintes elemek pedig a sípok felé továbbítják az információt. A Müpa hangszerén 5 manuál (soronként 61 billentyűvel), 32 elemes pedálmű, és számtalan játéktechnikai segédeszköz áll a játékos rendelkezésére, amivel 92 regiszter (egy-egy hangszínhez tartozó sípcsoport) összesen 6712 sípja szólaltatható meg. Minden regiszter hozzá van rendelve egy manuálhoz (így tulajdonképpen a lábművel együtt 6 kisebb orgonát rejt a hangszer), de kopulák segítségével két vagy több manuál összeköthető, így egy billentyű lenyomásával akár több, a pedálművel pedig mindegyik regiszter megszólaltatható. „Regisztrálásnak” azt a folyamatot nevezzük, amely során az orgonista kiválasztja, hogy melyik sípcsoportokat szólaltatja meg, de lényegében légszelepek nyitásával és elzárásával egy logikai-műszaki feladvány megoldását kell elvégeznie, hiszen bizonyos regiszterek nem hozhatók egyszerre működésbe, a rutintalan játékos bizony „melléregisztrál”. Könnyen belátható, zongorázni ehhez képest sétagalopp, mert szert tehet valaki komolyabb játéktudásra anélkül is, hogy soha nem nézett a hangszere fedele alá, aki viszont az orgonát választja, aligha sajátíthatja el a játéktudást anélkül, hogy ne ismerné alaposabban a működését.
Az első manuál (grande orgue) harmadik nyelvregisztere, amint neve is elárulja, nyelvsípokat szólaltat meg. Ezekben – hasonlóan a szájharmonikához – a légnyomás által megrezegtetett fémnyelvecske hozza létre a hangot. A sípok lábazatából kiálló hangolókampó szorítja le a fémnyelvet. A hangolás úgy zajlik, hogy a hangolókampót „ütögetik”, így állítható a nyelv hossza, amely meghatározza a síp által keltett hang magasságát.
Továbbra sem egy légtechnikai szaküzletben járunk, hanem a negyedik (solo) manuálon. Balra a cor anglais, jobbra a tuba mirabilis regiszterek sípjai láthatók, és mit ad Isten, előbbiek formája valóban az angolkürt testének körteformájú végződését idézi, persze csak akkor, ha rendelkezünk hozzá némi kubista képzelőerővel. Utóbbiakon hangolórések is láthatók, és bár latin eredetű nevük „csodálatos” dologra utal, úgy tűnik, a megfelelő hangzás igénye itt erősebbnek bizonyult az esztétikai szempontoknál.
Ha egy orgonasípnak fájna a torka, bizonyára ilyen műgonddal nyúlnának hozzá az orvosok. Itt azonban a síp intonációja zajlik: az Orgelbau Mühleisen cég munkatársai az sípszájon benyúlva feltehetően a maglap pozícióját módosítják annak érdekében, hogy kellő hangszínű, megfelelő felhangarányú hangzás jöjjön létre. Időigényes folyamatról van szó: a Müpa orgonájának teljes intonációja tíz hónapig tartott. De ezzel még mindig nem volt kulcsrakész a hangszer (és ez nem csak szófordulat: a Müpa orgonája valóban slusszkulccsal indul), az intáció után a hangolás következett, amely során a sípok hangmagasságát az alapregiszter frekvenciájához állították. (Többek között ez volt az oka annak, hogy a Müpa megnyitása után több mint egy évvel, 2006. május 22-én avatták fel az orgonát.)
Bár a kép ezt sugallja, a kisebb méretű, „hangra vágott” ónsípok hangolása egyáltalán nem kesztyűs kézzel zajlik. Az ajaksípok hangmagasságát a benne rezgő légoszlop mérete határozza meg, a hangolás során pedig addig ütögetik a sípot a hangolókürttel, ameddig az nem ad az orgona alapregiszterével fülre megegyező hangot. A fémsípokat úgynevezett orgonaötvözetből, ón és ólom megfelelő arányú keverékéből készítik, a szakember kesztyűje pedig arra szolgál, hogy megvédje a hangszert a tenyerén termelődő zsírsavaktól, amelyek idővel korróziót okoznának a síp felületén.
Az sípszájtól balra és jobbra található páros terelőlap a szakáll, amely romantika korabeli találmány. A kiáramló levegő terelésével felhangokban kevésbé gazdag, tömörebb, direktebb hangzás érhető el, ami nagyon hasonlít ahhoz a változáshoz, amelyet a hegedű esetében a hagyományos bélhúrról a fémhúrra való áttérés jelentett. A hangszer korszerűsítésének kérdése mindig is élénken foglalkoztatta az orgonaépítőket. A 20. századi eleji egyik fő irányzat képviselői úgy vélték, a hangszernek technikai és művészi szempontból is lépést kell tartania zene fejlődésével, míg a neobarokk mozgalom képviselői visszatértek volna az általuk „tisztának” tartott barokk hangzásideálhoz. Utóbbiak gondolatait az 1930-as évek radikalizálódó Németországában felkarolták a nemzetiszocialista párt véleményvezérei, akik – a zenetörténet során talán először – ideológiai alapon igyekeztek létrehozni egy érzelmektől és felhangsallangoktól megtisztított, „felsőbbrendű” hangszert. Ennek manifesztumát, a 16 ezer síppal felvértezett Walcker-orgonát, vagy ahogy Joseph Müller-Blattau, a párt orgonaügyekben illetékes kultúrfunkcionáriusa nevezte, a „totális állam totális hangszerét” az 1936-os nürnbergi pártnapokon avatták fel. Az Orgelbewegung technikai megoldásai vitathatatlanul hatással voltak a modern orgonaépítésre, egyes technikai megoldásait ma is alkalmazzák.
A harmadik manuál (récit expressif) sípjai jól szemléltetik azt a változatosságot, ami az orgona belsejében honol. A kép felső részén látható, fából készült ajaksípok belső felületét műgyantával kezelik, hangolásuk pedig a fémsípokénál sokkal „kíméletesebb” módszerrel, a bőrrel borított, fogantyúval ellátott fadugó mozgatásával lehetséges.
A cikkhez nyújtott szakmai segítségért köszönet illeti Fassang László és Szabó Balázs orgonaművészeket.
Fotók: Csibi Szilvia, Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán (Müpa-fotóarchívum)