A Wayne Shorter-menet

A jazzlegenda Wayne Shorter univerzuma gyakorlatilag végtelen: a teljes életmű bemutatása vaskos kötetet kívánna, helyette egy rövid, meglehetősen szubjektív listát állítottunk össze a felkészüléshez a szaxofonos darabjaiból, mondjuk, hétfőtől vasárnapig.

A szaxofonos-komponista-zenekarvezető 50 évnyi pályafutása alatt csaknem 40 lemezen játszott, többek között a műfaj olyan ikonjaival, mint Chick Corea, Joe Zawinul, John McLaughlin, Billy Cobham vagy Miles Davis. Karrierje alatt ráadásul folyamatosan kísérletezett a jazz alzsánereivel, a tradicionális stílustól a fúziós és a free jazzig.

Kezdjük a hetet a „Prince of Darkness” című szerzeménnyel! Miles Davis 1967-es albumán (Sorcerer) jelent meg, és komor címe ellenére kifejezetten pörgős, remek hétindító. Wayne írta a darabot, a témát először Davisszel ketten adják elő, majd a két fúvós után a billentyűs Herbie Hancock is körbeimprovizálja. Tony Williams pedig olyat művel a dobokkal, hogy úgy érezzük: a lüktető zene egész hétre erőt ad majd.

Kedden következzen egy újabb Davis-korong, az 1976-ban kiadott Water Babies címadó száma. A szerző ezúttal is Shorter, aki egy interjúban elmondta: a darabot az a gyerekkönyv ihlette, amelyet életében először végigolvasott. A szám írásakor igazából az foglalkoztatta, vajon milyen lehet a túlvilág. Nos, a szám hangulata alapján a szaxofonos derűs nyugalommal állhatott az elmúlás kérdéséhez.

Szerdán jöjjön a „Wild Flower” Shorter hatodik saját néven kiadott albumáról (Speak No Evil, 1966). Shorter zsenije itt abban mutatkozik meg, hogy zenekarvezetőként sem nyomja el társait (Freddie Hubbard, trombita; Ron Carter, basszus; Elvis Jones, dobok; a zongoránál ezúttal is Herbie Hancock). Az összesen mintegy negyvenperces anyag valószínűleg Shorter egyik legfontosabb alapvetése. A New York Times kritikusa, Ben Ratliff például beválogatta Jazz: A Critic’s Guide to the 100 Most Important Recordings című szakmunkájába.

Csütörtökön ugorjunk a 90-es évekbe, egész pontosan Marcus Miller azon albumához, melyet a két évvel korábban elhunyt Miles Davis tiszteletére adott ki. A mintegy harminc zenész közreműködésével készült album tizedik száma a „JuJu”, Miller és Shorter közös szerzeménye; az elején hallható, pár másodperces kisgyerekpárbeszéden kívül instrumentális, mint a Shorter-életmű szinte 100 százaléka. Funkys basszusok, szintetizátor és dobprogram ‒ mintha valamelyik késői Davis-lemezt hallgatnánk. Éppen ezért érdekes, mennyi életöröm árad a dalból annak ellenére, hogy feltehetően gyászból született.

Pénteken jöjjön a később jazzsztenderddé váló dal, a „Birdland” a Weather Report Heavy Weather című korongjáról (1977). Az előadók között Joe Zawinul, Jaco Pastorius és Shorter ‒ micsoda névsor!

Szombatra ismét egy késő 60-as évekbeli Shorter-lemezről válasszunk, az 1967-es Adam’s Apple címadó (első) dalát. Ennyire feszesen-fegyelmezetten-lendületesen valószínűleg senki nem zenésítette meg az ősbűnt. A társtettesek ezúttal Herbie Hancock (zongora), Reggie Workman (basszus) és Joe Chambers (dobok).

És lőn este, és lőn reggel, hetedik nap. Hétfőtől szombatig észrevétlenül megtörtént a teremtés Shorter-féle verziója a sötétséggel, a vizekkel, a madarakkal, növényekkel, Ádámmal és így tovább. Mi pedig a hetedik napon pihenünk, mint az Úr a Teremtés könyve korabeli beszámolója alapján. És feltesszük akármelyik Wayne Shorter-számot. És hallánk, hogy az jó.